Sci-fi

Kozmikus vándorlás

Az óriási, korong alakú űrállomás magasan lebegett a sarkvidéktől sarkvidékig érő, hatalmas, zöld kontinenssel és még hatalmasabb csodaszép, kék óceánnal fedett bolygó körül. A planéta légterében fehér felhők is úszkáltak minden irányban. Lent az égitest felszínén egy fiatal; göndör, sötétbarna hajú; szakállas férfi éppen felvette fehér hálóköntösét és az erkélyre ment, a kora reggeli, friss levegőre.

- Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az ott az égen, drágám - a fiatalember a távoli égbolton látható, apró objektumot nézve mondta ezt a melléje álló; magas; nagyon hosszú, sötétbarna haját két copfban hordó nőnek.

- Nemsokára kiderül, hogy mi az, Anu. Azért küldtél fel szondákat, hogy azok kiderítsék - csókolta meg a nő a fiatalembert.

Odafent az űrben három szonda közeledett a korong űrállomás felé. Amikor elérték a titokzatos tárgyat az egyik föléje, egy másik alája repült. A harmadik pedig melléje szállt és körözni kezdett körülötte. Az űrszondák videózták, és alaposan átröntgenezték a hatalmas objektumot. Felvételeik alapján minden arra mutatott, hogy az állomás belülről néptelen, viszont tele van folyosókkal, termekkel és komoly, számítógép által vezérelt berendezéssel. A szondák továbbították a jelet a bolygó irányába.

- A szondáim szerint az a valami egy űrállomás, viszont teljesen üres - a kezében adóvevőt tartva nézte Anu a távoli, égen álló objektumot.

- Gondolod, hogy a robotok, akik az egykor a kontinensünk északi rengetegeiben élő, szőrös, agresszív főemlősökből és más, általuk uralt bolygókon élő lényekből génmanipulációval kitenyésztettek minket, most elismerik, hogy hiába harcolnak ellenünk? - tekintett hölgytársa is az ismeretlen tárgy irányába.

- Ezt az állomást ajándékba adják nekünk, engesztelés gyanánt. Össze kell hívnom Sziburusz nagyságait. Többen döntsük el, hogy mi legyen vele. Elvégre itt mégiscsak komoly dologról van szó - indult Anu, vissza a szobába.

- Te vagy ennek a bolygónak a királya. Neked kell végleg eldöntened, hogy megtartsuk-e az állomást, vagy sem.

- Te pedig a nejem vagy, Haumea! Az utódomat hordod a méhedben. Akár fiú lesz, akár lány, egy olyan bolygót és olyan emberiséget örököl majd, amelyik nem függ egy idegen, fejlettebb hatalomtól, hanem önálló fajként a kozmosz gyarmatosítását is megkezdheti.

A király felvette a kapcsolatot a legfontosabb embereivel, és tanácskozásra hívta őket. A tárgyalásra egy ablaktalan, kör alakú teremben került sor, ahol egy ovális asztalnál ülve társalogtak.

- Robbantsuk fel azt az állomást! Mi semmit ne fogadjunk el a robotoktól! - mondta emelt hangon egy félig turbánba csavart, félig a hát közepéig lógó fekete kendőt; hosszú ujjú, térdig érő fekete felsőt és fekete bugyogónadrágot viselő férfi.

- Ezzel az állomással elismerik, hogy hiába háborúznak velünk, oly hosszú ideje. Fogadjuk hát el tőlük! Lássák, hogy mi is hajlandóak vagyunk a békülésre - nézett hol a fekete ruhásra, hol az uralkodóra egy kopasz, pocakos férfi.

- Évekig tartott a háború azért, hogy mi függetlenné válhassunk tőlük és kozmikus fajjá válva a magunk útját járva kirajozzunk a galaxisban. A hadsereg legfőbb parancsnokaként alaposan kiismertem a természetüket. Biztos vagyok benne, hogy ez csapda. Például lehet, hogy tele van halálos gázokkal és ezért a céljuk az, hogy mi lehozzuk ide... - nézett a fekete ruhás Anura.

- Enma-an-namu, az űrszondák alaposan átröntgenezték az állomást, és teljesen üresnek találták! Miért ne fogadhatnánk el? Még akár emlék gyanánt is jól jöhet. Hagy tudják meg későbbi utódaink és más bolygók lakói is, hogy a robotok, akik minket kitenyésztettek, és az elmúlt évezredekben a fejlődésünket és a történelmünket irányították, most vereséget szenvedtek tőlünk - mondta a hadsereg főparancsnokának a kopasz.

- Én akkor is kitartok amellett, hogy ez csel. Az állomásnak el kell tűnnie, vagy meg kell semmisülnie. A naivságunkkal nem okozhatjuk a saját vesztünket - Enme-an-namu erélyesen beszélve nézett a király szemébe nézve.

A teremben néma csend lett, majd Anu tekintete hosszasan vándorolt mind a két társán, végül kimondta a döntő szót:

- Már meggyőződhettünk róla, hogy üres az állomás. Én is amondó vagyok, hogy fogadjuk el - mondta az uralkodó, elsősorban a hadsereg-főparancsnoknak.

- Az ellenségeink voltak, most meg ajándékkal akarnak kedveskedni? Nekem ez nagyon gyanús - rázta a fejét a fekete ruhás.

Az űrállomáshoz négy, önmagától működő űrhajó érkezett, amelyek elejéből hosszú kábelek jöttek elő és tekeredtek köréje. Ezután az érkező objektumok elkezdték húzni a korongot a planéta irányába. Az állomás belsejében tartózkodó robotok egymásnak továbbították üzeneteiket: "Az emberek bedőltek a cselünknek! Most végük van!" "Nem jöttek rá, hogy, megzavartuk a szondáik áramköreit, így, amit ők láttak, azok felvételek, amiket mi készítettünk az üres állomásról."

A négy önjáró űrhajó Anu palotája előtt tette le az űrállomást. A következő napokban az uralkodó egy nagy ünnepséget rendezett, ahová nagyon sok ember érkezett, szerte az egész Sziburusz bolygóról. Maga a király is csatlakozott az ünnepelőkhöz a feleségével, akivel kéz a kézben járva közöttük, így beszélt:

- Milyen jó, hogy az egész népem fellélegezhet, most, hogy vége a háborúnak.

- Ki tudja, az is lehet, hogy sokat tanulhatunk majd, hogyha tanulmányozzuk ezt az űrállomást - nézte a királyné a korongot.

- Most még ne nézzük meg az állomást belülről. Ráér még holnap, vagy napokkal később is - fordult Anu a felesége felé és megcsókolta őt.

Amint elérkezett az éjszaka, mindenki a maga által hozott sátrában tért nyugovóra az állomás körül. A hatalmas korongban tartózkodó gépek üzeneteket továbbítottak a planéta holdja felé: "Gyertek le a bolygóra! Az emberek kifáradtak a mulatozásban, most támadjunk." A légkör nélküli, kietlen, megszámlálhatatlanul sok kráterrel fedett holdról számtalan robot emelkedett fel és indult a Sziburusz irányába.

Odalent, a planétán az állomásból előjött az egyik gép, amelynek négyembernyi méretű, korong alakú teste és hatembernyi magas; öt, a korong aljának a közepéről induló, rugalmas lába volt. A gépet másik, két ugyanolyan méretű és kinézetű társa is követte. A három gép lézersugarakkal nyitott tüzet az emberekre. Ezután újabb korong testű, ötlábú robotok jöttek elő az űrállomásból és más-más irányokba indulva tüzeltek.

- Itt vannak a robotok! Megölnek minket! - kiáltott fel az egyik ember.

A mulatozók jajveszékelve menekültek a gépek elől, akik kíméletlenül lőtték őket. A planéta más pontjain a holdról érkező újabb robotok landoltak és azok is lőtték a lézersugaraikkal a házakat, aljukon előjövő két, forgó puskájukkal pedig az embereket. Amelyik embernek éppen volt fegyvere, az viszonozta a tüzet, de az óriási gépekkel szemben mindenki esélytelennek bizonyult. Még a katonákkal is könnyedén elbántak a jövevények.

- Én mondtam a királynak, hogy nem tesszük jól, ha elfogadjuk az állomást - kiáltotta a körülötte álló katonáknak Enme-an-namu, majd velük együtt tüzet nyitott egy feléjük közeledő robotra és ki tudták lőni azt.

Szerte a planétán, nagyon sok ember hatalmas, bárkákra emlékeztető űrhajók felé vette az irányt. Anu a felesége kezét fogva szaladt ki a palotából sok, rohanó ember felé.

- Figyelj Haumea! Szállj föl az egyik hajóra! - állt meg az uralkodó és nézett az asszonyára.

- A gyermekünket hordom a méhemben! Mi lesz, hogyha te meghalsz és apa nélkül nő fel? - siránkozott a királyné.

- Én engedtem, hogy hozzák az űrállomást a bolygóra!

- Nem egyedül hoztad meg ezt a döntést! Gyere velem és neveljük föl együtt a gyermekünket!

- Menekülj! - lökte el magától Anu a nőjét, akit magával sodort a menekülő tömeg.

A király egyszer csak meglátta a hadsereg-főparancsnokát és megszólította őt:

- Enme-an-namu, állj meg!

- Felség! Azon vagyok, hogy minél több embert meg tudjak menekíteni. A katonák, akik maradni akarnak, minden erejükkel harcolnak.

- Te ne maradj a planétán! Új parancsot kapsz: szállj föl az egyik hajóra. Vezesd mostantól te az emberiséget és találj egy új hazát fajunk számára.

- Egész életemben a fajunkat szolgáltam és védtem, most sem cselekszem másképpen.

- Te rád felnéznek, a túlélők követni fognak, ha te leszel a vezérük.

- Ahogy parancsolod, királyom!

- Még valami! Asszonyom terhes, akár fiút fog szülni, akár lányt úgy neveld, hogy utánad ő vegye át az emberiség irányítását. Ez az utolsó dolog, amit még megtehetsz értem.

Enme-an-namu tette, amire utasítást kapott. A király viszont csatlakozott a bolygón maradt katonákhoz, hogy ő is felvegye a harcot a gépekkel. Az emberekkel megtelt, hatalmas űrhajók elhagyták a bolygót és útra indultak a kozmoszban. Az egyik jármű belsejében Enme-an-namu egy fém folyosó korlátjánál megállva nézett le az alatta lévő, emberekkel teli, hatalmas teremre. Ugyanazt a fekete turbánt, térdig érő fekete felsőt és fekete bugyogónadrágot viselte, amit a tanácskozáskor, hiszen katonai főparancsnokként ez volt az egyenruhája és most is azt jelezte mindenki számára, hogy ő a legfőbb vezér.

- Odaveszett az otthonunk! Most már végünk van! - kiáltott egy öregember a fekete ruhásra.

- A katonák nem boldogultak a robotokkal! Cserbenhagytad őket, ahelyett, hogy maradtál volna velük - mutatott egy ferdeszemű férfi a korlátnál állóra.

Enme-an-namu végignézett az óriási embertömegen, majd így beszélt mindenkihez:

- Azért vagyok veletek, mert a király, Anu megparancsolta nekem, hogy mostantól én legyek a vezetőtök és találjak nektek egy új hazát. Sziburusz valóban nem az otthonunk többé, de ez nem jelenti azt, hogy fajunk elveszett.

- Űrhajókon élünk! Menekülők vagyunk a hatalmas kozmoszban! - kiáltott egy fekete bőrű, rasztás nő az új vezetőre.

- Csak addig vagyunk menekülők, amíg nem telepszünk meg egy másik bolygón. Mindannyiunknak érdeke, hogy találjunk egy új hazát. Ezért felszólítok mindenkit, hogy kezelje közös érdekként az új otthon keresését, ahol egy új világot építünk fel és új célokat találunk, hogy fajunk fennmaradjon.

- És, ha meghalunk az űrben? - így ismét a nő.

- Az orvostudományunk már van olyan fejlett, hogy ellenálljunk a betegségeknek, és nagyon sokáig éljünk - válaszolta a vezér.

- Teljesen igaza van! Az életünk és a tudásunk megmaradt! - suttogott egy férfi, majd így kiáltott az új vezetőnek - Veled vagyunk Enme-an-namu! Együtt találjunk majd új hazát.

A fekete ruhás ez után mindenkihez szólt:

- Nem veszett oda Sziburuszon az egész hadsereg. A hajók mindegyikén vannak katonák és harci gépek. Ezeknek az lesz a dolguk, hogy vigyázzanak ránk, amíg bolyongunk a kozmoszban, úgyhogy teljesen védtelenek sem maradtunk.

A teremben tartózkodók mindegyike egyetértett Enme-an-namuval és éljenzéssel fogadták a szavait. Ez után a vezér a hajó vezérlőtermébe ment, ahol rádión keresztül a többi hajó legénységével és utasaival is tudatta azt, amit a vele utazó embereknek is mondott. Az űrhajók azonos irányba tartottak az Univerzum sötétjében.

A vezér a hajója egyik termében sétálgatott, ahol üvegfalú inkubátorokban csecsemők feküdtek. A férfi egyszer csak megállt az egyik mellett és elmosolyodva nézte a hasán fekvő, csendesen szunyókáló csöppséget.

- Milyen édes, ahogy alszik! - csatlakozott egy ápolónő a társaságához.

- Andromédának hívják, ami szép név! Kár, hogy az anyja már nem láthatja őt! - simította meg a férfi a kisded arcát.

- A szülészrobot mindent megtett az életben maradás érdekében, de így sem tudta megmenteni Haumeát. A nőnek az utolsó kérése az volt, hogy te magad legyél majd a gyermek gyámja és mivel az apa Anu volt, Sziburusz utolsó királya, a kislányt olyannak neveld, hogyha te nem leszel, ő legyen majd az utódod.

- Ugyanezt kérte tőlem az apa is! A saját gyermekemként fogom felnevelni Andromédát, erre a szavamat adom.

Teltek múltak az évek és az emberi űrhajók mindvégig szünet nélkül haladtak az űr sötétjében. Az idő múlásával Androméda is nagyobb lett. Az immáron hosszú, sötétbarna haját két copfban hordó kislány néhány gyermekkel szaladozott a folyosókon, amikor így szólt neki egy dús, fekete hajú, sötétbarna bőrű fiú:

- Engem nem lehet legyőzni, én vagyok az Univerzum legrettegettebb kalóza.

- De mi a legnagyobb hősök vagyunk. Mi le fogunk téged győzni, Riszaba - szorította meg a fiút egy pocakos srác.

- Kapjatok el, úgy is én győzök, és városokat fogok romba dönteni a lakott bolygókon - kezdett el szaladni a kalózt játszó gyermek, maga fölé emelve játék pisztolyát.

- Mindenki kapja el, Riszabát! - kiáltott egy szőke kislány, majd Androméda és a másik fiú is futni kezdett játékbéli ellenfelük után.

- Én királylány vagyok! Nekem hadseregem is van - fogta meg a barna bőrű karját a két copfos kislány.

- Hogyha felnőtt leszel, valóban így lesz. Ezért már most nagyon sokat kell tanulnod. El kell búcsúznod a barátaidtól, velem kell jönnöd - jelent meg Enme-an-namu és szólt Andromédának.

- Olyan jót játszunk! Ne most kelljen már elmennem - jajgatott a volt uralkodó lánya.

- Igaza van! Ő is kell a játékba! Nélküle nem olyan jó! - mondta a fővezérnek a másik három gyermek.

- Neki most jelen kell lennie egy tárgyaláson! - a vezér keményen beszélt a gyermekekhez.

- Sajnos igaza van, most el kell mennem - a királyi sarj sóhajtva látta be, hogy kötelességei vannak.

Az emberiség vezére és a barátaitól búcsút vett gyermek együtt ment tovább egy terembe, amelynek hatalmas ablakán egy egyhangú, barna színű bolygó foglalta el a látomező jelentős részét. A teremben egy barna bőrű; hosszú, fekete hajú férfi és egy szeplős, vörös hajú nő is tartózkodott.

- Mit tudtatok meg erről a bolygóról? - ült le egy székre Enme-an-namu.

- A szondák, amelyeket leküldtünk megállapították, hogy ember számára belélegezhető légköre van. Víz sehol sincs a felszínen, viszont... - így a hosszú hajú férfi.

- Ne folytasd! - tartotta fel tenyerét a fővezér, majd a mellette ülő gyermeket kérdezte - Androméda, miért kell tanulmányoznunk egy bolygót, mielőtt megtelepednénk rajta?

- Azért, hogy tudjuk, mennyire alkalmas az emberi élet számára, mert hogyha nem az, akkor azzá kell tennünk. Ha a felszínén nincs víz, attól a felszín alatt még lehet, csak a felszínre kell hoznunk - nézett mindenkire a kislány.

- A terepjáróink vettek mintákat a talajból, rengeteg iható víz van a bolygó talajrétegében - beszélt a szeplős nő.

- Hogyha az emberi élet számára alkalmas, akkor megtelepszünk rajta - nézte Enma-an-namu a planétát, majd a kislányhoz beszélt - Van két holdja a bolygónak, melyek együtt akkorák, mint a Sziburuszé. Meg tudnád mondani, hogy ez mért jó nekünk?

- Azért, mert a holdak stabilizálják a bolygók mozgását, nélkülük imbolyognának.

- Odemisznek hívják ezt a planétát! Egy olyan csillag körül kering, ami látható volt a Sziburusz egéről - mondta a fekete hajú mindenkinek.

Az űrhajók mind leszálltak az égitest felszínén, utasaik pedig előmerészkedtek belőlük. Teltek, múltak az évek és szerte a bolygón új kolóniák épültek, ahol az embereknek gyermekeik is születtek és azok is felcseperedtek. Enme-an-namu egy alkalommal fejjel lefelé lógva végzett hasizom gyakorlatokat, hogy testét karbantartsa. A kemény torna után letisztálkodott, felöltözött, majd sétára indult. Gyaloglása közben elhaladt két nagyon magas és széles, fehér épület mellett, amelyek szintjein zöld fák sorakoztak egymás mellett. A fák között pedig embereket látott sétálni. A vezér továbbment és megállt egy több háznyi méretű fémgömb előtt, amely négy, vaskos, henger alakú lábon nyugodott.

- Az ilyen víztározókkal egy egész kolóniát el lehet látni ivóvízzel - tartott egy szürke kezeslábast viselő férfi a fémgömb irányába.

- Az egész bolygón bőven van víz a felszín alatt - így Enme-an-namu.

- Nekünk, a vízmű dolgozóinak csak annyi a dolgunk, hogy a fúró robotjainkkal megkerestessük, a szivattyúkkal pedig a felszínre varázsoljuk azokat - így a szürkeruhás, majd elkezdett felfelé mászni a fémgömb alján lévő létrán.

Az emberiség vezére tovább sétált, majd amikor elhagyva a kolónia épületeit kopár területen járkált, mígnem elért egy zöld fákkal teli parkba. A fák árnyékában az egyik padon, maga előtt fekete készüléket tartva ült egy csinos, fiatal; hosszú, sötétbarna hajú hölgy.

- Hogyhogy nem vagy a bázisodon, Androméda? - förmedt Enme-an-namu a nőre.

- Kimozdultam már egy kicsit a friss levegőre. Nekem is ki kell szellőztetni a fejem! Óriási munka irányítani azokat, akik az űrt kémlelik, és akik arra ügyelnek, hogy minden rendben legyen a bolygónak ezen a részén.

- Nekem az egész emberiség sorsát kell irányítanom! El tudod képzelni, hogy az mekkora felelősséggel jár?

- Jaj, ne legyél már ilyen Enme-an-namu!

- Apádnak és anyádnak is az volt az utolsó kívánsága, hogy te vezesd majd az emberiséget akkor, hogyha én nem leszek.

- De még itt vagy! Élsz és virulsz!

- Te nem engedheted meg magadnak, hogy úgy viselkedj, mint egy átlagember. Fel kell, hogy nézzenek rád, ehhez kell az is, hogy az átlagnál műveltebb legyél.

- Most is művelődtem, ennek a bolygónak a névadójáról, Odemiszről olvastam.

- Odemisz! Milyen nagy név ez fajunk történetében. Még az én születésem előtt élt.

- Sziburusz kontinensének legnyugatabbi városából származott. Több hajóval és rengeteg emberrel nekivágott a bolygó egyetlen óceánjának. - szavai közben Androméda felállt, majd úgy folytatta - Körbeutazta Sziburuszt, bebizonyítva ezzel, hogy a bolygó gömb alakú.

- Ezt a szobrot emeltettem a tiszteletére! - Enme-an-namu az utolsó mondata közben a pad mögötti emelvényen álló, aranyozott szobrot nézte.

- Te sem foglalkozol mindig az emberiség irányításával. Neked is kell néha lazítanod, hogy levezesd a feszültséget.

- A te helyzeted más, mint az enyém. Neked sokat kell még tanulnod, hogy egyre magasabb pozíciókba kerülhess.

- Pont most akartam visszatérni a bázisomra. Enme-an-namu én el is köszönök tőled, az embereim már nagyon várhatják a visszatérésemet.

Androméda, miután befejezte mondatát a pad melletti, kétkerekű, fekete színű, robogószerű járművéhez ment, amelynek ülését felnyitotta és eltette az alá a kezében lévő készüléket. Ez után felült a járműre és elhajtott. A nő hosszasan haladt a kietlen, sziklás területen, végül egy szürke, négyzet alakú létesítményhez ért, amelynek ajtaja előtt állt meg:

- Kérem a jelszót! - szólalt meg az ajtó gépies hangja.

- Haumea! - mondta a nő, majd kinyílt előtte az ajtó és behajthatott a létesítménybe.

Androméda letámasztotta a járművét több, a fal mellett álló motor mellé, majd gyalog haladt tovább, egy folyosón lefelé. Végül egy nagy terembe érkezett, ahol több ember is az előttük lebegő, holografikus képernyőket nézte.

- Minden rendben van odakint? - kérdezte a jövevény egy fiatal, kontyos, ferdeszemű hölgytől, aki nagy hologram monitort figyelt, amely egymás után több épületet és kolóniát mutatott, mozgó emberekkel együtt.

- A távollétedben nem történt semmilyen bűntény! - felelte a ferdeszemű.

- Az jó, az utóbbi napokban nem is volt nagyobb bűntény, csak egy verekedéshez kellett kimenni néhány rendfenntartónak - nézett a monitorra az újonnan érkezett hölgy.

- Androméda! Mi, az eget kémlelők felfedeztünk valamit, amit sürgősen látnod kell - lépett a nőhöz egy nagyjából vele egyidős; dús, fekete hajú, sötétbarna bőrű, bajuszos férfi.

- Menjünk és nézzük meg, mi az, Riszaba! - így a hölgy, majd együtt mentek a terem egy másik részére.

Mindketten megálltak egy radar előtt, amely az Odemisz, illetve a feléje tartó objektumok helyzetét mutatta.

- Űrhajók tartanak a bolygó felé? - kérdezte a nő a köréje álló férfiakat.

- Kém űrszondákat is küldtünk fel hozzájuk. Akik felénk jönnek, azok az óriásrobotok, akik elüldöztek minket Sziburuszról - mondta egy nő.

- Ezek nem fognak leszállni rólunk! Megtaláltak minket és most megint azon vannak, hogy elpusztítsanak minket - beszélt mindenkihez Riszaba.

Enme-an-namu az otthonában rengeteg fekvőtámaszt nyomott le, hogy ügyeljen a kondíciójára. Ez után az otthona erkélyére ment, ahol leült egy székre és a távolba pillantott. Nézte a minden irányban elterülő kopár sziklákat és a kék eget, miközben az emberiség sorsán elmélkedett. Jártak a gondolatok a fejében, a faj új otthont talált. A régi haza nincs többé, de ezt az új, kietlen planétát lakhatóvá tehetik, és új irányba fejlődhetnek tovább.

Aztán a gyermekkora is lepergett előtte. Még a születése előtt meghalt harcos apja, de az anyját is elvesztette csecsemőként. Katonák nevelték föl, így leginkább a hadseregben látta élete értelmét. Ám felettesei mindig ügyeltek rá, hogy ne csak a katonáskodáshoz értsen, ezért a szabadidős tevékenységekbe is beavatták. Enme-an-namu az eszének és kitartásának köszönhetően ismerte ki alaposan az összes létező fegyvert és harci járművet, majd lett belőle a legmagasabb rangú katonai vezető. A férfi melletti asztal tetején egy csengő szólalt fel, ami az emberiség vezetőjét gyorsan visszatérítette az ittbe és a mostba.

- Mutasd, hogy ki az! - parancsolt a férfi az asztalra.

A következő pillanatban Androméda holografikus, kicsinyített mása jelent meg, aki az alábbit mondta:

- Enme-an-namu, nagyon nagy baj van! A robotok, akik elpusztították Sziburuszt megtaláltak minket, és most új kísérletet tesznek az elpusztításunkra.

- Mit tudtatok meg? Merre járnak? - állt föl a férfi és úgy kérdezett.

- Nemsokára elérik ezt a naprendszert. Sürgősen meg kell szerveznünk az ellenállást!

- Elkezdem a hadsereget szervezni! Te is értesítsd a bázisokat, hogy csatára kell készülnünk.

Enme-an-namu gyorsan visszatért az épületbe, hogy felöltve főparancsnoki öltözékét hozzálásson az akciószervezéshez. A bázisán tartózkodva Androméda is megnyomott egy gombot, amellyel kapcsolatba kerülhetett a többi bázissal és ekképpen beszélt:

- Figyelem! Minden bázis készüljön a támadásra! A Sziburuszt elpusztító óriásrobotok Odemisz felé tartanak, és hamarosan elérhetnek minket.

Az űr távolában három óriási jármű haladt el egy sziklás, fagyott, viszonylag nagy kőzetbolygó mellett. Ez után végigmentek egy megszámlálhatatlanul sok, különböző nagyságú kövekből és sziklákból álló aszteroidaövezeten. Óriási távolság megtétele után megálltak egy sziklás, barna, az előbbinél kisebb planéta fölött.

Az űrhajók szétszéledtek és a bolygó három, egymástól távoli pontja fölött álltak meg. "Itt vannak az emberek, akiket nem tudtunk megölni." "Szépen berendezkedtek a bolygóra és már egy generáció is felnőtt itt." - továbbították a gépek egymásnak az üzeneteiket. A következő pillanatban különböző méretű és formájú járművek jöttek elő az űrhajókból és azok is szétszéledtek a planéta körül.

Odalent, Odemisz felszínén Enme-an-namu végignézett a kezeslábast és mellényt viselő, fehér alapon fekete kockás keffiyehhel eltakart arcú katonákon, illetve a különböző harci járműveken, s ekképpen beszélt mindenkihez:

- Mint az tudjátok, az óriásrobotok utánunk jöttek, hogy még egy kísérletet tegyenek az elpusztításunkra. Mi már felépítettünk egy új világot, amióta megtelepedtünk ezen a bolygón. Idáig abba az irányba haladtunk, hogy tovább fejlődhessünk. Nem hagyjuk, hogy fajunk megsemmisüljön, ezért harcolunk és elűzzük innen a robotokat!

Enme-an-namu a szavai után beült egy hatlábú, négyszárnyú harci járműbe. Ez után minden katona ugyanolyan vadászgépekbe ült, melyek felemelkedtek a vezérrel és a többi harci járművel együtt. Miután mindenki elhagyta a bolygó légkörét szétszéledtek.

Az emberi vadászgépek hamarosan találkoztak ellenségeiknek járműveivel, majd tüzet nyitottak rájuk. Az űrből jött jövevények viszonozták a tüzet és mindkét harcoló felet érték komoly veszteségek. Eközben maguk a korongtestű, ötlábú óriásrobotok is repülve vették célba az otthonukat védőket.

Enme-an-namu szédítő manővereket téve lőtte ki az őt megtámadó robotokat, miközben az egyik nagy űrhajó felé tartott. A hadvezér több géppel együtt tüzelt a járműre, ami a sok találattól végül felrobbant:

- Eggyel kevesebb, vezérünk! - kiáltotta Enme-an-namunak egy katonája a járműve rádiójába.

- Még nem vertük vissza a támadást, korai a nagy öröm, Huan-Csan - így a vezér.

Közben más, ellenséges gépek a planéta felszíne felé haladtak.

- Ezt már nem! A bolygó felszínén egyikőjük sem fog landolni - ordította Huan-Csan, majd több pilótának parancsba adta a rádión, hogy támadják meg az ereszkedő egységeket.

A planéta felszínén a fekete-fehér kockás öltözéket viselő Androméda is egy seregszemlét tartott, majd felnézett az égre és közeledni látta az űrbéli ellenségeket. A nő ezután egy fehér-piros kockás keffiyehet csavarva a fejére eltakarta az arcát, majd hangosan beszélt a katonák felé:

- A robotok lejönnek a bolygó felszínére is. Ne hagyjuk, hogy elpusztítsák azt, amit itt felépítettünk.

Az óriásgépek és a náluk is nagyobb négy lábon lépkedő járműveik sikeresen földet értek, majd az emberi ellenállók tüzet nyitottak rájuk a fegyvereikkel. Az érkezők nem kíméltek senkit és semmit. Megtámadták és lerombolták a kolóniák épületeit, és a bennük lakó emberekkel is végeztek. Sikeresen kilőtték az ellenálló emberi katonákat és harci gépeiket, melyek csak kevés robotot, illetve óriási harci lépegetőt tudtak kilőni.

Androméda elbújt egy szikla mögé és onnan nyitott tüzet egy óriásrobotra, amellyel csak nehezen boldogultak az emberek. A nőhöz egy férfi is csatlakozott, aki így szólt hozzá:

- Ketten csak jobban boldogulunk!

- Maradj mellettem, Riszaba! Itt biztonságban vagyunk!

A férfi is lövéseket adott le az óriásrobotra, amely már annyi találatot kapott, hogy eldőlt, de még egy utolsó lövéssel keresztül tudta lőni Riszaba fejét.

- Barátom! Ne halj meg, mi ketten annyi mindenen keresztülmentünk már. Riszaba, kelj föl! Nem hagyhatsz itt engem! - rázta a hölgy a holttestet, majd feladva a reményt, azt a földre helyezve beszélt tovább - Örülök, hogy ismerhettelek téged.

Androméda előmerészkedett a szikla mögül és csatlakozott az egyik négylábú lépegetőt támadó katonáihoz és harci járműveihez. Nehezen, de le tudták győzni az óriásgépet, amely eldőlt. A nő ez után levette a pisztolyára helyezett készülékét és egy gombot megnyomva, ekképpen kiáltotta el magát:

- Még jó, hogy Enme-an-namu egy csomó védelmi gépet telepíttetett a talajba, melyeket megismertetett velem. Itt az alkalom, hogy bevessük azokat!

Az életben maradt férfi és női katonák is ugyanazt tették, amit a parancsnokuk. Szerte a bolygó felszínén, nagy nyílások nyíltak meg a talajon, melyekből kicsi, önmaguktól működő gépek jöttek elő. Az űrből érkezett robotok már sokkal nehezebben boldogultak a több ezernyi, gyorsan repülő eszközzel, amelyek nagyon gyorsan tudták megsemmisíteni a nagy testű szerkezeteket.

- Ezek elől már menekülnek - nézett fel egy női katona az égre.

- Most végük van, ezek szerint mi is tudunk meglepetést okozni őnekik - figyelte Androméda, ahogy a menekülő gépeket is likvidálták a föld alól előjövő szerkezetek.

A nő az ütközetet túlélő társaival együtt nézte tovább az eget, s közben figyelmesek lettek újabb, lefelé tartó űrjárművekre. Az ereszkedő gépek mind földet értek, s némelyikből emberi katonák jöttek elő. Enme-an-namu is előjött a maga járművéből, majd odament Andromédához és ekképpen szólt hozzá:

- Látom, nagy nehezen, de vissza tudtátok verni a támadást.

- Ezek elpusztítottak mindent, amit az Odemiszen felépítettünk!

- Én is nagyon sok embert vesztettem fent, az űrben - nézett a férfi a nőre, majd minden túlélőre.

- Mi lesz most velünk vezérünk? Az otthonunk megsemmisült! - kérdezte egy kopasz, szakállas férfi.

- Ebben az ütközetben meghaltak olyanok, akik gyermekkoromtól a barátaim voltak - nézett Androméda Enme-an-namu szemébe.

- Én is vesztettem el volt barátaimat most az űrben. Sőt! Sziburuszon meghalt a leszármazottaim fele. Onnan tovább tudtunk lépni, most is továbbmegyünk! - beszélt az emberiség vezetője.

- Megint vándorolni fogunk az űrben és űrhajóktól fogunk függeni, mint az ideérkezésünk előtt? - kérdezte egy katona.

- Elég fejlett faj vagyunk már, ezt jól tudjátok mind! Különben nem tudtuk volna legyőzni a ránk támadó gépeket. Most ne sok hajóval menjünk tovább, hanem építsünk egyetlen óriási űrhajót, egy olyant, amibe elfér az összes ember, aki túlélte ezt az ütközetet és azzal menjünk tovább egy új világ felé, ahol új hazát építhetünk fel - emelte fel a hangját Enme-an-namu és beszélt mindenkihez.

A maréknyi túlélő mind összefogott, s találtak elegendő fémet az Odemisz felszínén. Az építésre programozott, önműködő gépek és az emberek is kivették részüket a munkából. Végül sikerült megépíteni az új járművet, amely négy kilométer széles volt, s külsőre úgy nézett ki, mint két, hatalmas diszkosz egymásra téve. A két, egyforma diszkosz együtt egy kilométer magas volt. A rengeteg ember a nyolc darab, huszonöt méter vastag és kétszáz méter magas lábakon álló jármű köré állt a kietlen élettelen pusztában. Valahol a tömegben így szólt Enme-an-namu a körülötte álló embereknek:

- A Pantokratorasz! Egy ideig ez lesz mindannyiunk otthona. Kezdjük meg most a beszállást! Foglalja el a helyét mindenki, a hajóban!

A járműt alkotó alsó diszkosz legalsó szintjén több ajtó is kinyílott, a nagy embertömeg pedig azokon keresztül be tudott menni a belsejébe. A felső diszkoszon is kinyílt több ajtó, s azokon keresztül az önműködő, számítógép-vezérelt járművek is lassan araszoltak befelé. Miután már mindenki bent volt a hajóban, az elkezdett felfelé ereszkedni, miközben behúzta a lábait. Eleinte csak lassan haladt, de a magassággal nőtt a sebessége is, végül elhagyta a bolygó légterét, s nagy sebességgel tartott egy új világ felé.

A Pantokratorasz már nagyon hosszú ideje járta az űrt, amikor Androméda egy folyosón sétálva megállt egy ajtó előtt, ami női hangon szólalt meg:

- Azonosítsd magad, járókelő!

- Androméda vagyok! Sziburusz utolsó királyának, Anunak és feleségének, Haumeának az egyetlen gyermeke.

- A hangod megfelelő és a hazugságvizsgáló készülékem alapján is igazat mondasz. Beléphetsz! - nyílt ki az ajtó.

A nő belépett egy terembe, ahol egy nála alacsonyabb, fiatal, kissé duci; göndör, barna hajú; kezeslábast és bakancsot viselő férfi ült egy forgószéken, aki az előtte lévő, falon elhelyezett monitort figyelte.

- Történt valami érdekes, Deukalión? - kérdezte a hölgy a férfit.

- Úgy látom, hogy semmi nincs az űrben, csak mi. - felelte a fiatalember - Illetve várj csak! - kiáltott fel a monitor szélére mutatva - Most felbukkant valami, ami felénk halad.

- Az egy másik űrhajó lehet, majd ha közelebb jön, azonosítani tudjuk.

A nő magára hagyta a társát és felkereste Enme-an-namut, akivel egy másik folyosón sétálva beszélgetett az esetről.

- Az egyik katonám észrevett valamit az űrben, ami felénk tart, csak az ellentétes irányból - mondta a hölgy.

- Nem tudtátok meg, hogy mi az? - kérdezte az emberiség vezére.

- Pont akkor lépett be a radar látóterébe, amikor éppen én is ott tartózkodtam. Az óta parancsba adtam az összes űrt kémlelőnek, hogy figyeljék folyamatosan.

- Helyes! Nem tudhatjuk, hogy milyen szándékkal jön, az is lehet, hogy egyszerűen csak elhalad mellettünk.

A következő pillanatban Deukalión szaladva közeledett a beszélgetőkhöz, majd amikor megállt mellettük így beszélt:

- Androméda, Enme-an-namu! A felénk tartó hajóval nem sikerült felvenni a kapcsolatot.

- És mi van a hajó kódfejtő-fordító berendezésével, amit még a Sziburuszon dúló háborúban vettünk el az óriásrobotoktól, hogy felvehessük a kapcsolatot, számunkra akár ismeretlen fajokkal is? - kérdezte Androméda.

- Azzal is próbáltunk kapcsolatba lépni vele, de nem kaptunk semmiféle visszajelzést. - felelte a göndör hajú, majd folytatta - Viszont az összes radar megerősítette, hogy valószínűleg az is észrevett minket, mert egyre gyorsabban jön felénk. Teljesen egyértelmű, hogy akar valamit tőlünk.

- Köszönöm, hogy szóltál Deukalión! - mondta a nő, majd elővett egy készüléket a zsebéből és abba beszélt tovább - Minden, a hajót védelmező egységnek! Egy ismeretlen űrhajó tart felénk. Legyen mindenki készenlétben, nem tudjuk, hogy mik a szándékai, ezért amíg nem támad, mi se kezdeményezzünk támadást.

Az emberi űrhajó egyszer csak megállt. Androméda, Enme-an-namu és Deukalión pedig a legszélső folyosó egyik ablakához szaladtak. Amint kinéztek, megláttak egy hatalmas, korong alakú objektumot, amelynek elején három vastag és hosszú, óriási ágyú volt.

- Ez a jármű felénk fordul! - lihegett Androméda, majd ismét a készülékébe beszélt - Védőpajzsot aktiválni! Valószínűleg támadásra kell számítanunk!

Az idegen űrhajó három nagy puskája tüzet nyitott az emberi járműre, de a láthatatlan védőpajzsnak köszönhetően nem keletkezett kár benne.

- Mostmár egyértelmű, hogy támadnak - nézett Deukalión a társaira.

- Ez nyilván egy kalóz űrhajó! Ne hagyjuk magunkat! - suttogta Enme-an-namu.

- Rendben! Szerintem is itt az ideje visszatüzelni - mondta Androméda, majd a készülékébe beszélt - A hajónkat vezérlő számítógépnek! Engedd elő az ágyúkat és azok is nyissanak tüzet.

A Pantokratoraszt alkotó mindkét diszkoszból több, nagyágyú jött elő, s tüzet nyitottak az ismeretlen támadóra, amelynek szintén volt védőpajzsa. A három ágyúval felszerelt korong tetején megnyílott egy ajtó, s az onnan kirepülő szerkezetek tüzet nyitottak.

- A védelmező, önműködő robotok támadjanak vissza! - így Androméda, miközben társaival együtt elindult a folyosón.

Az emberi űrhajóból előszálló szerkezetek viszonozták a tüzet és űrcsata vette kezdetét. A két diszkoszból álló, óriásjármű lassan tovább indult. A másik hajó azonban tovább tüzelve azt, követte.

- A hajót vezérlő számítógép kapcsoljon nagyobb sebességre! - mondta Androméda.

Az emberi jármű lassan kezdett el gyorsítani, de erre a támadója is ugyanígy cselekedett. Közben mindkét járműből újabb robotok jöttek elő, végül a kalózűrhajó feladta a támadást és visszafordult. Az emberi faj hajója ismét nyugodtan száguldott tovább, egyre nagyobb sebességgel.

- Ügyesen visszaverted a támadást! Büszke vagyok rád! - tette Enme-an-namu a kezét Androméda vállára.

- Köszönöm! - így a nő, majd a másik férfira nézett - Deukalión, menj vissza a helyedre és kémleld tovább az űrt!

Amikor a göndör, duci férfi otthagyta mindkettejüket, így szólt az emberiség vezére:

- Amíg vándorlunk, csak a hajó védelméért felelsz, de ha új bolygót találunk ennél több feladat vár majd rád.

Az emberi űrhajó hosszú ideig száguldott még tovább, mire elért egy aszteroidákból álló övezetet és lassított. A megszámlálhatatlanul sok szikladarabon áthaladva egy sötétzöld gázóriás felé közeledett, amelyet néhány vékony gyűrű vett körül. Azokra merőlegesen, más vékony gyűrűk övezték az égitestet. Nagyon nagy távolság megtétele után egy nagyobb gázóriás következett, amelyet zöld, piros, kék és fehér felhősávok öveztek. A planéta felszínén itt-ott sárga, lila, illetve szürke hurrikánok tomboltak. További hosszú utazás után az űrhajó végül egy mind a két bolygónál sokkal kisebb, sötétbarna holddal is ellátott égitest fölött állt meg.

Enme-an-namu és Androméda a jármű egyik ablakánál állva nézték a planétát, amelyet csodaszép, kék óceán borított. Az északi félteke kontinense zöldbe burkolózott, s két hegyvidék húzódott rajta végig. A szárazulatot csak egy tenger választotta el a déli, sivatagos, kisebb kontinenstől, amely csak északon volt zöld, a dél-keleti peremét egy hegység választotta el az óceán vízétől.

- A szondák, amelyeket leküldtem, azt jelzik, hogy ennek a bolygónak gazdag állat és növényvilága van - tette karba a kezét Enme-an-namu.

- Tehát van rajta élet!

- Ami a legfontosabb, hogy olyan legyen a levegője és a vize, hogy alkalmas legyen az emberi életre. Szerencsére a planéta ezeknek a feltételeknek is megfelel.

- Akkor hát mi legyen? Telepedjünk meg rajta?

- Már nem szeretném, hogy csak egy száguldó űrhajó legyen a fajunk otthona. Vessük meg itt a lábunkat!

A Pantokratorasz megkezdte az ereszkedést, végül lábait kiengedve földet ért a planéta felszínén. Az emberek és a gépek előjöttek és szétszóródtak a bolygón. Az évek múlásával újabb kolóniákat alapítottak, melyek városokká nőttek. Androméda éppen a déli sivatag egyik kolóniája mellett sétált, amikor a neki csupán a szemöldökéig érő Deukaliónnal találkozott.

- Egész jó kis város ez itt, a sivatag közepén - nézett a férfi a magas, karcsú, szürke épületek irányába.

- Van itt kutatóközpont, orvostudományi intézet, minden, ami kell.

- Milyen jó, hogy egyetlen ember sem öregedett, amióta az Odemiszt elhagytuk és új világot építettünk fel itt.

A két fiatal sétára indult a sivatagban, de egyszer csak a homok alól előbújt egy óriási, fekete kígyó, amelyik olyan vastag volt, mint egy ember, s legalább kettőemeletnyi magasra tornyosult a sétálók fölé.

- Ezek itt veszélyes jószágok! - tartott egy pisztolyt a hölgy a kígyó feje felé.

- Előttünk biztos, hogy nem volt itt civilizáció! Betolakodók vagyunk az összes itteni állat felségterületén!

- Ezek a baziliszkuszok azelőtt is ragadozók voltak, mielőtt idejöttünk!

A fiatalok lassan hátráltak, de aztán az óriási kígyó visított egy nagyot, majd közeledni kezdett feléjük, s ekkor már láthatóvá vált, hogy az addig talaj alatt maradt fele is ugyanolyan hosszú, mint ami már kilátszott belőle. A két ember amilyen gyorsan csak tudott, szaladt. Az állat nagy sebességgel tekeredett mögöttük, s amikor utolérte őket tátogott egy nagyot, majdnem elkapva Deukaliónt. Androméda rálőtt egyet a baziliszkuszra, de nem találta el.

- Még jó, hogy van itt egy járgány! - kiáltott a férfi, miközben egy üveggömb irányába szaladtak.

Az állat kis híján leharapta a nő hátratartott, pisztolyos karját, aki viszont mostmár ki tudta lőni az egyik szemét. A két fiatal, amint elérte az üveggömböt, kinyílt rajta az ajtó, amikor pedig beleültek, becsukódott. Az óriáskígyó nekitámadt a gömb falának, de nem tudott kárt tenni benne.

- Szálljunk fel, és gyorsan menjünk észak felé! - mondta a férfi a járművet vezérlő computernek.

A szerkezet felemelkedett, s nagy magasságban repült a sivatag fölött.

- Milyen kopár itt minden! - nézett le Androméda.

- Alig van itt állatvilág és növényzet is.

Egyszercsak egy, a járműnél nagyobb, hosszúnyakú, kétlábú, kétszárnyú szerzet repült feléjük.

- Már csak ez hiányzott! A drakónok az itteni levegőt uralják és szálldosnak az egész bolygó légterében - így a férfi.

Az állat egy nagyot vinnyogva, gyorsabban közeledett feléjük, de ekkor Deukalión ráparancsolt a vezérlő computerre:

- Menjünk nagyobb sebességgel!

- Ilyen gyorsan már nem tud repülni - nézett Androméda az elfáradó szárnyas jószágra.

Hosszú és gyors repülőút után elérték a kontinens északi, füves pusztaságát, majd a tenger fölött folytatódott az utazásuk. Hamarosan elérték a másik, immáron zöld szárazulat légterét. Amikor már elkezdett sötétedni egy hegységhez érkeztek. Miután besötétedett és felragyogtak a csillagok, az egyik hegytetőn egy obszervatórium mellett landoltak. Kiszálltak a járműből, s bementek az épületbe.

- Milyen csodálatos, hogy innen kémlelik az égboltot - nézett Androméda egy óriási, csillagászati távcsőre.

- De tanulmányozzuk ennek a naprendszernek a másik három bolygóját is - közeledett feléjük egy bajuszos, kecskeszakállú férfi, majd csak a nőhöz beszélt. - Köszönjük, hogy a te vezetéseddel létrejöhetett ez a csillagvizsgáló

- Nekem naggyá kell válnom! Kolóniák és kutatóintézetek is felépültek itt az én vezetésemmel.

- A két gázóriáson biztos, hogy nincsen élet - nézte Deukalión a cifra és a zöld, gyűrűs bolygó hologramját.

- Azoknak nincs is szilárd felszínük és az odaküldött szondák is csak mérgező gázokat, sűrű felhőket és iszonyatos sebességgel tomboló viharokat találtak ott.

- Látod? A rendszer első bolygója akkora, mint ez, de az sem alkalmas az életre, mert nincs holdja, és olyan közel van a központi csillaghoz, hogy a forróságtól megolvadt az összes kőzet, az egész felszíne láva és kibírhatatlan a nappali fényesség is - mutatott a nő egy narancssárga bolygó hologramjára.

- Csak ez a második bolygó, a Vahtemok alkalmas emberi életre, de előttünk is lakott volt - beszélt a bajuszos.

A két fiatal beszélgetett még egy rövid ideig a tudóssal, de végül visszaültek a járművükbe és továbbmentek. Lassan aláereszkedtek és már alacsonyan, a talaj fölött szálltak. A sötétben láthatóvá vált egy nagytestű, hosszúnyakú, négylábú, szárnyas jószág.

- Ez a drakón már nem akar ránk támadni - nézett Androméda az állatra.

- Csak akkor támadnak, ha éhesek, bizonyára mostanra elfáradt.

A gömb repült még egy ideig, végül földet ért egy nagy táblánál. Mindketten kiszálltak belőle és nézték a táblát, ami egy olyan bolygó térképét ábrázolta, amelyen egyetlen, sarkvidéktől sarkvidékig terjedő kontinens húzódott. Annak pedig a legnagyobb része be volt satírozva, s különféle emberalakokat és épületeket ábrázolt.

- Vahtemok, még Sziburusz történelmének legnagyobb birodalma volt. Én ezt már csak tanultam, mert Odemiszen születtem meg - nézte Deukalión a térképet.

- Én is csak Sziburusz elpusztítása után születtem, de egy űrhajóban, az Odemiszre érkezés előtt.

- Odemisz a legnagyobb utazó, akinek az expedíciója először kerülte meg az őshazánkat. Vahtemok a valaha létezett legnagyobb, legdicsőbb és legtöbb kultúrát magában foglaló birodalom volt.

- Tetszik, hogy mindketten ennyire szeretjük fajunk történelmét - fogta meg a nő a társa kezét.

A következő pillanatban mindketten egymásra néztek, majd a másik kezükkel is megfogták egymás kezeit. Ezután megcsókolták egymást. Az egy csókot már egy hosszabb csókolózás követte, miközben át is ölelték egymást. Beültek a járműbe, majd ott csókolóztak és ölelkeztek tovább. Ez után egészen pirkadatig beszélgetéssel múlatták az időt.

Teltek múltak a napok, s egyre komolyabbra fordult Androméda és Deukalión kapcsolata. A fiatal páros egy alkalommal az északi kontinens egyik hegyes erdőségében tartózkodott, amikor a férfi egy fának dőlve átölelte a neki háttal támaszkodó kedvesét. Az édes kettesben hosszasan beszélgettek, amikor a fiatalember elkezdte simogatni a hölgyet, aki egyszer csak elővett egy készüléket.

- Mért nem csak egymással foglalkozunk? - kezdte el Deukalión társa kebleit fogdosni.

- Tudod, hogy fontos ember vagyok, nekem követnem kell mindent, ami a bolygón történik - kezdte el Androméda a készüléket babrálni.

- Néha te is lazíts egy kicsit! Jár neked is némi kikapcsolódás! - nyomott egy puszit a férfi a nő arcára.

Androméda, hagyta, hogy társa hátulról szorosabban magához ölelje, s tovább fogdossa a melleit és simogassa az oldalát, miközben ő a kezében lévő szerkezetet böngészve olvasta az értesüléseket a planétáról és az űrből.

- Na, ne már! - kiáltott fel egyszer csak.

- Mi a baj? - kérdezte Deukalión.

- A külső naprendszer aszteroidaövezetében keringő szondák jeleket fogtak. Az óriásrobotok felénk tartanak.

- Ez egészen biztos? - hagyta abba a fiatalember a hölgy ölelését.

- Értesítenem kell Enme-an-namut! - ment a nő egy kicsit előrébb.

Az emberiség vezérének otthonában csipogni kezdett egy készülék, amire így parancsolt:

- Ki az? Mutasd!

- Enme-an-namu! Ismét utánunk jöttek az óriásrobotok! Hamarosan elérhetik a naprendszerünket! - jelent meg Androméda holografikus mása.

- Szervezd meg az ellenállást! Én is összeszedek annyi embert, amennyit csak tudok.

Az űr távolában egy gigantikus űrhajó száguldott. Egyszer csak elért egy aszteroidákból álló övezetet, majd lassabban folytatta útját. A bolygó felszínén Enme-an-namu így szólt a férfi és női katonákhoz:

- Mint azt tudjátok, ismét utánunk jöttek a robotok, akik már két bolygóról is elűztek minket. Eddig nagyon sok megpróbáltatásokon mentünk keresztül az űrben is és az Odemiszen is, most ismét eljött az idő, hogy megmutassuk nekik, mi olyan faj vagyunk, aki nem hagyja magát. Képesek vagyunk a túlélésre, és ha kell, megvédjük magunkat, minden idegen ellenállótól.

Onnan távol egy erdő szélén, a fekete-fehér kockás öltözéket viselő, piros-fekete kockás kheffiyehhel eltakart arcú Androméda így beszélt a vele szemben felsorakozott, fiatal férfiakból és nőkből, illetve lőfegyverben végződő karú robotokból álló hadsereg felé:

- Hallhattátok mind, hogy a sziburuszi és az odemiszi otthonunkat elpusztító óriásrobotok ide, Vahtemokra is utánunk jöttek. Ezen a bolygón már felépítettünk egy új világot. Városokban lakunk és új értelme is van az életünknek. Ezt az otthonunkat már nem rombolhatják le, ezért felszólítok mindenkit, hogy szálljon hadba velem és védjük meg mindazt, ami a miénk.

Szavai után mindenki éljenzésben tört ki. A kiáltás után aztán hirtelen csönd lett.

- A gépek már itt vannak a bolygó fölött - mondta egy katona Andromédának.

- Mind készek vagyunk feláldozni az életünket ezért a hazáért - így egy másik bajtárs.

- Én is kiveszem a részem a harcból! - nézett a piros-fekete kockás kendős nőre Deukalión.

Androméda a katonák felé nézett és már készült szóra nyitni a száját, amikor a távolban egy vörös fénycsóvát látott felfelé szállni. Ahogy feléje fordult a katonák és Deukalión is az ismeretlen valamit nézte.

Fent az űrben az óriásrobotok is észlelték a jelenséget az óriási űrhajójukban. "Mi lehet ez? Felénk tart!", "Az embereké nem lehet, mert ők nem lehetnek ilyen fejlettek." - továbbították a gépek a különféle üzeneteket. A csóva végül elérte az űrhajót, ami ettől felrobbant.

- Megsemmisült a robotok hajója - állt Enme-an-namu mellé az egyik női katona.

- Mi pusztíthatta el őket? - próbálta találgatni egy férfi katona.

Tőlük távol ugyancsak észrevették a jelenséget, mert így szólt Andromédának Deukalión:

- Mi lehetett az a csóva, ami felszáll és felrobbantotta a robotok hajóját?

- Fogalmam sincs, de megmentette az életünket.

- Mindannyian láttuk azt a valamit! Mi lehet ezen a bolygón, amit eddig nem vettünk észre? - kérdezte a párost egy női harcos.

A következő pillanatban nagytestű, hosszúnyakú, négylábú, kétszárnyú, hosszú és hegyes farkú, fekete drakónok közeledtek a fák irányából, melyek támadásba lendültek. A kétségbeesett katonák és a lőfegyver karú robotok szaladni kezdtek és tüzet nyitottak a szárnyas jószágokra, akik közül némelyik felkapott, vagy éppen fel is falt néhány embert.

- Mi történik? Ennyi drakón nem támadhat egyszerre! - szaladt és lőtt minden irányba Deukalión.

- Vigyázz! - kiáltott kedvesére Androméda, miközben rálőtt a férfira támadó egyik drakónra.

- Újabbak jönnek! Mi történhet? - fordult a párja felé Deukalión, amikor a kétlábú, barna drakónok is felbukkantak.

A nagy távolságban lévő Enme-an-namu és katonái ugyan csak csatáztak a repülő, szárnyas jószágokkal, melyek egyszer csak egy város felé vették az irányt.

- Ezt már nem! A városainkat nem pusztítják el! - kiáltotta az emberiség vezetője, majd számos katonával együtt a település felé vette az irányt.

A házak között egyszercsak megláttak egy különös szerzetet, amely magas és vézna volt. Aránytalanul nagy fejéről két nagy szempár nézett a harcosokra. A testét három hosszú láb tartotta.

- Mi ez, vezérem? - kérdezte Enme-an-namut az egyik katona.

- Látom a gondolatait! Távoli galaxisokban élő, űrutazó fajok képviselőiből és fejlett gépekből lett egyesítve tízmillió évekkel ezelőtt és az óta is fejlődik, járja a világmindenséget és tesz a saját maga részévé civilizált élőlényeket és gépeket. Itt élt a bolygó belsejében, és amikor idejöttünk megzavartuk a jelenlétét. - válaszolta az emberiség vezére, majd így folytatta - Ő semmisítette meg az óriásrobotok hajóit, most meg miránk támadt azzal, hogy drakónokat uszított ránk. - a vezér ez után a lényre kiáltott - Hordd el magad!

A lény egyszer csak eltűnt a szemük elől, a katonák és a városlakók pedig sikeresen visszaverték a repülő lények támadását. A következő pillanatban a házak fölött lebegett a lény, majd fekete oválissá vált, ami lassan kezdte sötétbe borítani a várost.

- Tüzeljen mindenki! - kiáltotta el magát Enme-an-namu.

A következő pillanatban a harcosok és a lakosok is lőtték az ismeretlen szerzetet, aki továbbra is nagyobb lett, végül beborította a várost. A házakban kigyúltak a fények és már úgy folytatódott az ismeretlen elleni lövöldözés. A szerzet ez után a levegőben lebegő, sötétkék baziliszkusszá változott, s ismét világos lett.

- Most Andromédáék felé tart! - kiáltott Enme-an-namu, amikor látta az óriási kígyót elrepülni.

A távoli erdőség szélén a hölgy a katonáival ugyan csak vissza tudta verni a támadásokat és az életben maradottak eltűnődve álldogálltak.

- Most értesített Enme-an-namu, hogy egy több tízmillió éves lény él a bolygó belsejében, akinek nem tetszik a jelenlétünk - suttogta a hölgy a kedvesének.

Hamarosan egy sötétkék baziliszkusz bukkant fel a levegőben, ami hirtelen egy óriási méretű, hosszú, tízlábú, hernyóvá vált.

- Támadjon mindenki! - kiáltotta Androméda a katonák és a robotok felé, majd mindenki lövöldözve rohant a lény irányába.

Az ellenállás hiábavalónak bizonyult, a támadók teljes erejükkel lőtték a hernyót, de nem tudtak kárt tenni benne.

- Lehet, hogy újabb harci gépeket kell hívnunk! - kiáltotta a folyamatosan a lényt tüzelő Androméda a kedvesének.

- Hiába próbálkozunk vele, nem tudunk benne kárt tenni! - így Deukalión.

A szerzet egyszer csak bekapta Andromédát. A nő, miután átjutott a fenevad torkán egy kicsi, négyzet alakú fémet vett észre a húsba nőve.

- Ez meg mi? - kérdezte a nő nagy hirtelen.

A hölgy megragadta a szerkezetet, mire a hatalmas állat felordított.

- Szóval ez fájdalmat okoz neki! - kezdte el Androméda csavargatni a kütyüt.

A szerkezeten egy monitor jelent meg, ami képeket vetített különböző galaxisokról, csillagokról, bolygókról és különös létformákról. "Amiket itt látsz, azok mind távoli galaxisok, naprendszerek és ott honos élőlények." "A lény, akinek a része vagyok, bárminek az alakját fel tudja venni és sokakat tett már a személye részévé, mint ahogy téged is szeretne." "Ha én nem vagyok, a lény sincs, ne tégy kárt bennem." - továbbította a szerkezet az információkat a nő fejébe.

- Ez az a gép, ami életben tartja ennyi ideig, és elpusztíthatatlanná teszi, de ez ugyanakkor a gyengepontja is - mondta Androméda, majd a bal csuklóján lévő, fekete, karóraszerű készülékbe beszélt.

- Deukalión! Hallasz engem? Deukalión! Felelj, kérlek!

Válasz nem érkezett, ezért a nő megpróbálta még egyszer hívni párját, de az megelőzte:

- Androméda! A harci robotok átröntgenezték a hernyó testét. Látják, hogy hol vagy, de nem tudjuk, hogyan szabadítsunk ki.

- Figyelj! Majd csak ki jutok valahogy, ha a gépek látják, hogy hol vagyok a testen belül, akkor lőjenek oda, mert a lény ott sebezhető leginkább.

A kint tartózkodó férfi az óriás alatt állva felnézett, majd így szólalt fel:

- Ugye tudod, hogy mit beszélsz, kedvesem! - szavai után a hozzá közel álló harci robotokra parancsolt - Lőjetek oda, ahol Androméda van!

A gépek tették, amit Deukalión parancsba adott nekik, s ez láthatóan fájdalmat okozott a szerzetnek. A belül tartózkodó Androméda továbbra is csavarta a készüléket. A lény hatalmasakat üvöltött és kapálózott fájdalmában, végül kiköpte a nőt, aki a földre esett, majd felállt. A szerzet egyre kisebb lett, végül a fekete-fehér kockás öltözéket és piros-fehér kockás kheffiyehet viselő Andromédává változott.

- Most is a nyakadban van, ami éltet ugye? - tartott egy pisztolyt Deukalión kedvese utánzatának a nyakához.

Ez után másik két katona is fegyvert tartott az említett testrész felé. "Ne bántsatok! Elhagyom ezt a bolygót, csak hagyjátok meg az életem." - továbbított a szerzet egy üzenetet minden ember felé.

- Hadd maradjon életben! - lépett Androméda a párjához, majd utánzatához beszélt - Akkor viszont hagyd el ezt a bolygót, és ne zavard tovább a jelenlétünket!

A lény fénycsóvává változott és iszonyú sebességgel szállt fel, s hagyta el a planétát.

- Androméda a királynőnk! Éljen Androméda, aki elűzte a lényt! Szeretünk Androméda! Téged akarunk az űrnőnknek! - harsogták többen is a katonák közül.

- Látod? Mind téged akarnak az űrnőnknek! - mondta Deukalión a szerelmének.

- Látom, hogy mind szeretnek! - nézett a nő a tömeg felé, miközben megsimította a kedvesét

Gyorsan híre ment az egész bolygón az űr távolából származó lény feletti győzelemnek és Androméda hamarosan az uralkodó lett. Egy alkalommal, a párjával és Enme-an-namuval hármasban sétált egy magas fallal elkerített udvaron, amelyet fák szegélyeztek.

- Sokszor bizonyítottad már, hogy alkalmas vagy az én posztomra - mondta az emberiség vezetője a hosszú, sötétbarna hajú hölgynek.

- A lakosság szeret engem, és ami azt illeti én is, nagyon megszerettem ezt a bolygót - így Androméda.

- Én viszont szeretnék tovább állni és egy másik hazát találni fajunknak - beszélt az emberiség vezére.

- Miért akarnál tovább menni? Olyan szép ez a bolygó, már találtunk új hazát - nézett Deukalión Enme-an-namura.

- Vannak emberek, akik továbbra is engem akarnak vezetőnek. Azok és új, itt gyártott gépek fognak velem tartani egy új otthon felé - válasza után az emberiség vezére a mögöttük lévő magas és széles épületre nézett. - Azért annak örülök, hogy ismerhettelek titeket, remélem, hogy boldogan fogtok majd élni ebben a palotában.

- Emiatt ne aggódj Enme-an-namu! - karolta át Androméda Deukaliónt.

- Bizonyára remekül fogsz uralkodni Vahtemok népe fölött - mondta az alacsony göndör férfi a szerelmének, majd megpuszilta az arcát.

Az emberiség vezetője egy üveggömbbe ült, ami felszállt vele és nagy messzeségbe, egy alföldre repítette ahol a nyolc óriási lábon álló, Pantokratorasz állt. A jármű a felső diszkosz belsejébe repült, egy terembe, ahol más üveggömbök is sorakoztak egymás mellett. A férfi kiszállt és csatlakozott több ember társaságához.

- Készen álltok az indulásra? - kérdezte a jövevény a társait.

- Már csak rád vártunk vezérem, tovább mehetünk! - beszélt az egyik férfi.

- A hajót vezérlő számítógépnek! Szálljunk fel és induljunk egy másik naprendszer felé! - beszélt Enme-an-namu a csuklóján lévő, karóraszerű készülékbe.

Az űrhajó elemelkedett a talajtól és behúzta lábait. Nagyon hosszú utazás várt az űrhajó belsejében tartózkodó emberekre. Aktív évek egész sora követte egymást a végtelen kozmoszban, végül egy újabb naprendszerbe érve a hajó lassabban haladt. Enme-an-namu ekkor egy teremben tartózkodott, ahol kör alakú asztalnál ülve tanácskozott két társával.

- Ez a naprendszer már nagyobb, mint az eddigi kettő, ahol megvetettük a lábunkat - mondta a sötétbarna bőrű, indián kinézetű, pocakos férfi, majd folytatta, amikor egy sötétkék, gyűrűs és egy zöldeskék, gyűrűs, de oldalára fordult bolygó hologramja jelent meg az asztal fölött - Ez a rendszernek a két utolsó bolygója. A hajónkból odaküldött szondák felfedezték, hogy mindkettő gázokból áll, de aránylag nem nagyok.

- És ez a kettő óriási távolságra van egymástól. - beszélt egy szakállas néger, majd felfelé nézve folytatta - Számítógép! Mutasd a másik kettő, gázokból álló bolygót! - az újabb két bolygó hologramja után tovább beszélt - Az a gyűrűs, világosbarna bolygó már nagyobb, mint a másik kettő. A rendszer legnagyobb planétája pedig az a piros felhősávokkal szegélyezett bolygó. Ezek közelebb vannak a központi égitesthez.

- Szóval ezek voltak a gázóriások! Számítógép, most mutasd a kőzetbolygókat! - mondta az emberiség fekete ruhás vezetője.

Hamarosan négy kisebb planéta hologramja jelent meg, majd így beszélt a néger, az óceánokkal és kontinensekkel fedett bolygóra mutatva:

- Az előre küldött szondáink ezeket is felderítették és arra jutottak, hogy a harmadikon van élet, és az ember is megtelepedhet rajta.

- Akkor hát telepedjünk meg azon! - nézett mindenkire Enme-an-namu.

Az űrhajó egyszer belépett egy olyan övezetbe, ahol számtalan, különböző nagyságú kőzet lebegett. Egyszer csak kettő űrhajó jött az emberi járművel szemben. Az idegen hajók tüzet nyitottak az emberi hajóra, de a védőpajzsnak köszönhetően nem tudtak kárt tenni benne. A Pantokratorasz alsó diszkoszából négy - a támadóknál kisebb - repülő szerkezet jött elő, amelyek csatázni kezdtek velük. Enme-an-namu egy kicsi teremben tartózkodott egy nagydarab, ferdeszemű, kecskeszakállú; szürke kezes-lábast és surranót viselő férfi társaságában és együtt nézték az előttük lévő monitort:

- Úgy tűnik, hogy van intelligens élet ebben a naprendszerben, és nem tetszik nekik a jelenlétünk - mondta mérgesen a ferdeszemű.

- Látom, Huan-Csan! Amint azt a radar mutatja, most veszítettük el az egyik önműködő járművünket, de az ellenség is elvesztette az egyik hajóját.

A három megmaradt jármű tovább csatázott az idegenek megmaradt repülő szerkezetével. A támadó sikeresen kilőtt még kettőt az emberi gépek közül, a harmadik viszont úgy eltalálta amazt, hogy felrobbant. A két diszkosz alakú, négy kilométer széles Pantokratorasz tovább haladt és elhagyta az aszteroidaövezetet. Ez után egy feleakkora méretű, szivar alakú; a hátulján, körbe egymást érő, hat hajtóművel ellátott hajó jött szembe, s mindkét jármű megállt.

- Vajon mit akarhatnak? - kérdezte Huan-Csan.

A következő pillanatban ismeretlen nyelvű beszéd hallatszott, majd így beszélt Enme-an-namu a levegőbe:

- Számítógép, aktiváld a hajó összes kódfejtő-fordító berendezését, talán meg tudjuk fejteni, hogy az ismeretlen mit akar.

Hamarosan már a két férfi számára is érthető beszéd töltötte be a teret:

- Az én nevem Garnox! Ennek a naprendszernek a harmadik bolygójáról jöttem, ami része annak a birodalomnak, amelyik ura én vagyok. Forduljatok vissza és hagyjátok el ezt a naprendszert, különben támadni fogunk.

- Ez a Garnox határozottan elutasít minket, de mi majd megmutatjuk neki! - kiáltotta magabiztosan Huan-Csan.

- Még jó, hogy ebben a hajóban mindenhol van olyan rádió, amellyel más hajókkal is kommunikálhatunk - így az emberiség vezére, majd tovább beszélt. - Számítógép! Továbbítsd az üzenetemet Garnoxnak! Mi békés szándékkal jöttünk ebbe a rendszerbe. Egy olyan fajt képviselünk, amelyiknek az otthona elpusztult és újat keres az Univerzumban. Kérünk, hogy hagy telepedjünk meg a rendszer harmadik bolygóján. Biztos vagyok benne, hogy akár tanulhatnánk is egymástól.

- Az a bolygó a fajomé, a jétáké!

A Pantokratorasz lassan tovább haladt, de ekkor a szivar alakú objektumból repülő szerkezetek jöttek elő. Az emberi járműből ugyancsak gépek repültek ki és komoly csata vette kezdetét.

- Egy csomót elveszítünk ezekből az önműdödő szerkezetekből. Be kell vetnem a hús-vér katonákat is - nézett a nagydarab, ferdeszemű a társára.

- Nem, Huan-Csan! A katonák itt maradnak! - parancsolta Enme-an-namu.

- Azt akarod, hogy elveszítsünk minden gépet? Én magam is részt veszek az ütközetben, elvégre mégis csak én vagyok a repülő harci egységek főparancsnoka - gurult dühbe a ferdeszemű.

Huan-Csan kirohant a teremből, majd egy folyosón végigrohanva beszélt a csuklóján lévő készülékbe:

- Minden vadászpilótának! Mindenki foglalja el a helyét a maga járművében! Csatlakozunk az önműködő harci egységekhez.

A nagydarab ferdeszemű egy nagy helységbe ért, ahol harci járművek voltak. A férfi több pilótával együtt beült az egyik gépbe és ők is csatlakoztak az önműködő gépekhez. A manőverezések közben sorban lőtték ki egymást mind a két fél gépei. Az emberi egységekhez újabb számítógép-vezérelt gépek is csatlakoztak. Az idegenek nagyon sok gépet vesztettek, így a csata emberi győzelemmel ért véget, s mindenki visszatért a maga nagy hajójába.

- Ezt a csatát most megnyertétek, de még mindig a miénk a rendszer harmadik bolygója! Keressetek máshol hazát! - hallatszott ismét Garnox hangja az emberi vezér tartózkodási helyén.

- Tovább fogunk menni! Nem ijedünk meg tőletek! - beszélt Enme-an-namu a rádióba.

Az idegen jármű visszafordult, az emberi űrhajó pedig utána ment. Utazás közben mindkét járműből vaskos lövegek ereszkedtek elő, s azokkal lőttek egymásra, de a láthatatlan védőpajzsoknak köszönhetően nem tudtak kárt tenni egymásban.

Egy idő után abbamaradt egymás bombázása, később pedig elérték a rendszer harmadik bolygóját, amelynek felszínét hatalmas kontinensek borították, melyeket még hatalmasabb óceánok választottak el egymástól. Az idegen űrhajó tovább haladt, de előjött belőle egy kisebb hajó, ami a planéta irányába szállt.

Az emberi jármű megkezdte az ereszkedést, s amikor már nagyon közel járt a talajhoz, kiengedve a lábait, földet ért.

- A lánctalpasok menjenek először! Bármivel kerülünk szembe, azok elég felfegyverzettek ahhoz, hogy védelmet nyújtsanak mindannyiunknak - mondta a fővezér a Pantokratoraszt vezérlő computernek.

Az önműködő járműveket a katonák követték. Velük szemben az embereknél alacsonyabb, zöld, pikkelyes, félig hüllő, félig emberszerű, sötétkék kezeslábasba és nagy, fekete csizmákba öltözött, puskákkal felszerelt lények és a talaj fölött lebegő, tankszerű gépek álltak szembe.

- Szóval így néznek ki a jéták, és harc nélkül nem adják ide a bolygót! - beszélt Enme-an-namu.

A pikkelyes lények támadásba lendültek, az emberi katonák pedig viszonozták a tüzet, és újabb csata vette kezdetét.

- Mi csak szeretnénk megtelepedni egy lakható bolygón! - kiáltotta Enme-an-namu, miközben két, ellenséges, pikkelyes katonát is likvidált.

A fekete turbánt és talpig fekete öltözéket viselő emberi vezér szembekerült egy olyan jétával, amelyik fehér öltözéket és piros köpenyt viselt. A szerzet mondott valamit, amit az Enme-an-namu csuklóján lévő készülék fordítója lefordított:

- Nem kapjátok birodalmamnak ezt a bolygóját! Mi olyan lényektől származunk, amelyek ezen a bolygón fejlődtek ki.

- Szóval te vagy Garnox, az uralkodó! - nézett a lényre az emberiség vezére.

- Ezt eltaláltad! - fordította a készülék a jéta újabb mondatát.

A két harcoló fél vezére egymásnak esett, majd verekedni kezdtek. A jéta elővett egy pisztolyt, amivel hasba lőtte ellenfelét. A férfi két térdre borult a fájdalomtól és sebét szorítva nézett ellenfele nagy, sárga színű, piros golyós szemeibe. Garnox elővett egy készüléket, ami fölött egy kistermetű, tollas, félig hüllő, félig madárszerű szerzet hologramja jelent meg.

- Még annyit hagy áruljak el, hogy az őseink ilyen ragadozók voltak. Az északi félteke nyugati kontinensén fejlődtek ki, kezdték el a civilizációt és váltak az uralkodó fajjá. Itteni idő szerint hatvankét millió éve háborút viseltek egy űrutazó faj ellen, de az akkor már nagyon fejlett technológiájuknak hála, le tudták győzni az idegeneket.

- Dögölj meg, Garnox! - nyögte Enme-an-namu.

- Őseink megnyerték ugyan a háborút, de a bolygó nagyon megszenvedte a csapást. Így a maréknyi túlélőnek el kellett hagyni a planétát és az űr más pontjain folytatták a civilizációt. A bolygót, ahol kifejlődtünk több olyan csapás is érte, amitől újra kellett kezdeni a civilizációt, ezért vagyunk csak ennyire fejlettek.

Enme-an-namura hátulról rálőtt két ellenséges katona, amitől azonnal meghalt.

- Megölték a vezérünket! - ordította Huan-Csan, majd hevesebben lőtte a körülötte lévő jétákat.

Az űrhajóból a többi ember is előmerészkedett, s fegyvereikkel ők is hadba szálltak az idegenek ellen.

- Öljétek meg az összeset! Megtelepszünk ezen a bolygón - üvöltözött a nagydarab ferdeszemű, miközben lőtte mindegyik pikkelyes, zöld szerzetet maga körül.

A hosszan tartó ütközet végül emberi győzelemmel ért véget. A kevés, életben maradt pikkelyes lény közül a fehér ruhás, piros köpenyes Garnox előjött és beszélt, amikor megállt Huan-Csan előtt, akinek ugyan csak elmondta, hogy milyen szerzetektől származnak. A férfi karján lévő készülék kódfejtő-fordítója tolmácsolta a további mondandókat is:

- Nagyon bátran harcoltatok, ezért úgy döntöttem, hogy nektek adom ezt a bolygót. Mi elmegyünk innen, hisz a birodalmamnak más bolygók is a részei, más naprendszerekben - szavai után Garnox elővett egy készüléket, amely fölött életnagyságú, holografikus ábra mutatott hosszúnyakú, nagytestű növényevőket; háromszarvú, galléros állatot; hátát lemeztaréjjal fedő szerzetet; illetve két lábon járó nagy és kicsi, fürge ragadozókat.

- Milyen hatalmasok ezek az állatok - jegyezte meg a ferde szemű.

A fordítógép tovább fordította a fehér ruhás szavait:

- Ezek óriáshüllők voltak, melyek a bolygó időszámítása szerint százötven millió évig uralták ezt a világot. A mi ősünk szintén ezen állatok csoportjába tartozott.

- Hát! Köszönjük, hogy nekünk adjátok a bolygót - sóhajtott a ferdeszemű.

Teltek múltak a napok. A jéták elmentek a planétáról, az emberek pedig megtelepedtek rajta. Egy alkalommal Huan-Csan két társával együtt sétálgatott egy tűlevelű erdő mellett.

- Hogy-hogy nem lettél te az emberiség vezetője? - kérdezte a vöröses hajú, szakállas.

- Nem akarok az összes ember felett uralkodni. Úgy gondolom, hogy legyen meg minden kolóniának a maga ura. Elég nekem az, hogy továbbra is a légi egységek főparancsnoka, emellett az egyik kolónia ura vagyok.

- Enme-an-namu nagy ember volt - mondta egy zselézett, fekete hajú; borostás.

- Az ő helyzete más volt! Neki vezetnie kellett mindannyinkat Sziburusztól kezdve. Bánom, hogy már nincs velünk, mert olyan ember volt, akire mindannyian felnéztünk. Kikapcsolódás gyanánt jó volt ez a kis séta a friss levegőn. Most szerintem mindhárman térjünk vissza a magunk városába és végezzük a dolgunkat - így Huan-Csan.

A séta után mindhárman a közeli, fekete színű, robogószerű, lebegő járművek felé vették az irányt. Felültek rájuk, és más-más irányba robogtak hazafelé.




Letűnt idők emlékei

Világunk több évezred alatt jutott el a fejlettség magas fokára. Tudósok, államfők, újítók, felfedezők és feltalálók mind a maguk módján alakították történelmünk folyását. Ám fajunk története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint ahogy az általunk ismert civilizációk elkezdték volna fejlődésüket. Olyan korokba, amikor az űr mélyén élő testvéreink tudományos és technikai ismereteikkel egész naprendszereket szálltak meg.

1. emlék

Hódítás

Sok-sok évezreddel az ismert történelem kezdete előtt, egy az Ökörhajcsár csillagképben - százharminchat fényévre a Földtől - található Virakocsa csillag körül keringő bolygón, amit Vahtemoknak neveztek, élt két testvér. Közülük az idősebbik, Ardzsuna egész gyermekkorától követendő példaként tekintett a történelmi hősökre. Felnézett rájuk, mert olyat tettek, amire érdemes emlékezni. Húga Bellatrix a sportban teljesített kitűnően. A testmozgás mindegyik formáját űzte, hogy felnőtt korára a többi nőnél erősebbé váljon.

A két gyermeket az anyjuk, a bolygó királynője katonatiszti pályára szánta. A zöld, északi kontinensen található akadémiának a tornatermében, a testvérek közül a hosszú, sötétbarna hajú, kamaszkorú lány éppen az önvédelmet gyakorolta, amikor teljes erejével a földhöz tudta vágni nála termetesebb növendék társát.

- Te vagy a legkeményebb női kadét. Közelharcból senki nem jeleskedik annyira, mint te - lépett oda hozzájuk a lány bátyja.

- Én elvárom magamtól, hogy a legjobb legyek - mondta a lány a társaság új tagjának, amikor ismét felül tudott kerekedni társán.

- Mivel mindenből a legjobb eredménnyel végeztem, anya parancsa az, hogy egyelőre tanítsak az akadémián, de ha előléptetnek, át leszek vezényelve máshová - így a fiútestvér, majd tovább ment és így beszélt a többi növendékhez - Sajátítsa el mindenki az összes önvédelmi fogást. Sokat számít, hogy minden veszélyhelyzetre felkészültek legyetek, és mindenki támogassa a bajtársait. Ha összetartunk erős lesz otthonunk hadserege.

Egy későbbi alkalommal a lőgyakorlatok zajlottak, ahol a kadétok a legújabb fegyverek használatát sajátították el. A célba lövők különböző mozdulatokat téve igyekeztek eltalálni az ellenfélnek szánt robotokat.

- Keményebben! Ha majd éles helyzetben kell teljesítenetek, ti fogtok példát mutatni a katonáitoknak - beszélt mindenkihez a tanítójuk.

Bellatrixre motiválóan hatottak a szavak, mert mindegyik fegyver iránt nagy érdeklődést mutatott, ezért nagyon könnyen sajátította el a használatukat. Ami a mozgékonyságát illette, abban is egyre jobban teljesített. Így hát nem törődve fáradtságával, mindent beleadva vette célba a gyakorlatra szánt masinákat.

Bellatrix, miután elvégezte a tiszti főiskolát, a bolygónak a déli, sivatagos kontinensére került egy bázisra, ahol először az új katonák kiképzése volt a feladata. Amikor egyszer velük futott a sivatagban, a nagy hőségben, látta, hogy - mint ő is - mindenki csuromvizes a saját izzadtságától. A nőt azonban ez hajtotta: idővel a hadseregnek a lehető legelismertebb tagjává válni.

- Nem kislányok vagytok, hanem férfiak! Nem szégyellitek magatokat, hogy többre vagyok képes nálatok - förmedt rá azokra, akik már kevésbé bírták a kőkemény iramot.

Amikor a hölgy bázisparancsnok lett, modernebb lőfegyvereket is kaptak a katonái, akikre még keményebb kiképzések vártak. Maga a parancsnoknő is tovább tökéletesítette testi képességeit és célba lövő technikáját. Bátyja, a környék sivatagában állomásozó csapatok vezetője felkereste őt és így beszélgettek:

- Itt én is és a katonáim is a legjobb harcosokká válunk, ami engem egyre magasabb pozíciókba juttat - mondta a lánytestvér.

- Ne csak a saját feljebbjutásoddal törődj! Arról sem szabad megfeledkezned, hogy minden egységnek egy csapatként kell dolgoznia - így Ardzsuna, aki a kezdetektől kiválóan tudta összekovácsolni minden emberét.

A testvérek egyre magasabb pozícióba kerültek. A férfi a planétán maradt, a nő viszont egy hadiűrhajó parancsnokaként járőrözésekkel és hadgyakorlatokkal töltötte minden idejét. Később a másik emberi bolygóra, a Földre lett vezényelve.

Telt-múlt az idő és Vahtemok északi kontinensén, egy fákkal teli hegyvidéken álló palotának az étkezőjében, egy hosszú fémasztalnál ebédelt a bolygó királynője a férjével.

- De örülök, hogy mára nincs semmi tennivalónk egyetlenem - állt fel az asztaltól a göndör, barna hajú; kissé duci fiatalember, miután befejezte az étkezést.

- Neked könnyebb az életed, Deukalión, de nekem sok elfoglaltsággal jár irányítani ennyi embert - állt fel úgyszintén a hosszú, sötétbarna hajú; könyékig érő ujjú, rózsaszín felsőt és világoskék miniszoknyát viselő karcsú, de jó alakú, fiatal hölgy.

- Nagyon belejöttél az uralkodásba, Androméda. Sokat járom a bolygót, látom, hogy a nép meg van elégedve veled - ölelte át a férfi a nála kicsivel magasabb társát.

Egy ideig még álltak és ölelkezésük közben csókolóztak, majd a nő így parancsolt az asztalra:

- Húzódj vissza a talajba!

A szavakra az asztalt vezérlő computer visszaengedte az asztalt is és a két oldalán sorakozó padokat is a padlószőnyeg alá. A fiatalok ez után egy folyosón folytatták sétájukat, végül egy kisebb szobába léptek be, ahol az ajtóval szemben egy fotel húzódott faltól falig. Deukalión leült, szerelme pedig vele szemben állt meg összezárt lábakkal.

- Az emberiség már jólétben él ezen a planétán. Az öregedés lelassításában és az életkor meghosszabbításában is egyre jobb eredményt érünk el - tette Androméda a kezeit a kedvese vállaira.

- Mire célzol ezzel, egyetlenkém? - nézett a szemébe a férfi, miközben markolászni kezdte a fenekét.

- A jéták birodalma még mindig nagy, de mintha kezdenének meggyengülni.

- Mindig nem lehetnek ők sem a csúcson, elbukni látszanak.

- Garnox veszít a hatalmából, arra gondoltam, hogy itt az ideje elhódítani a birodalmát - az uralkodó a szavai közben egyik kezével simogatta párja göndör haját.

- Enme-an-namu már sikeresen megszerezte az egyik bolygójukat, s most azt is testvéreink uralják - fogta a fiatalember a nője combjait.

- Ugyanakkor a hadseregünk mérnökei jobbnál jobb gépeket fejlesztenek, ideje hát bevetnünk azokat is - emelte a királynő mindkét kezével maga felé a társa fejét és úgy nézett a szemeibe.

Az egyszerű beszélgetésből később döntés született. Androméda parancsára egy követ kereste fel a Földet, ahol időközben a lánya, Bellatrix a sereg főparancsnokává és a bolygó alkirálynőjévé lépett elő. A követ az Arab-félsziget leg-délkeletibb partjához közel, egy füves területen álló nagyon széles, de alacsony, négyszögletes palotába tért be. Ott beszélgetett az uralkodónővel, aki a fején fekete alapon narancssárga kockás keffiyehet viselt. A hölgy testét hosszú ujjú, bokáig érő szürke ruha takarta; lábain lábszárközépig érő, aranyozott saru volt.

- Szóval anyám katonákat kér tőlem a Jéta Birodalom meghódításához, de azt akarja, hogy én maradjak ki az ütközetből? - kérdezte a nő a férfi látogatóját.

- Így van! Arra hivatkozik, hogy egyelőre azt szeretné, hogy ezen a bolygón biztosítsd a fennhatóságát, majd értesíteni fog, hogyha a segítségedre is szüksége lesz.

- A parancs az parancs! Megteszem, amire kér, a hadseregem felét a frontra vezénylem, de a másik fele itt marad, hogy vigyázzon az alattvalóimra.

A követ hazatért, Bellatrix tisztjei pedig kiválogatták azon katonákat, akik feladata az ütközetekben való részvétel lesz. Deukalión az északi kontinensen, egy zöld réten vendégeskedett egy, az óceánpart mellett álló házban.

- Apa! A családomat mindennél jobban szeretem. Semmi kedvem magukra hagyni őket anya nagyravágyása miatt - nézett a göndör hajú látogatóra egy rövid, sötétbarna hajú; erősen borostás fiatalember.

- Nem szeretnénk téged elveszíteni, Ardzsuna! - lépett hozzájuk egy alacsony, vékony, fiatal hölgy, majd csak a vendéghez beszélt - Férjem most ismerte be, hogy én és a még kicsi fiunk a katonai karrierjénél is fontosabbak vagyunk.

- Fajunknak ideje nagyobbá válnia, hiszen a fejlődés a fennmaradásunk kulcsa. Az kell hozzá, hogy terjeszkedjünk az űrben, ehhez rád is szükségünk van Ardzsuna - nézett Deukalión a fiára.

A három felnőtt között napokig folytak a viták. A ház ura ellenezte a közelgő háborút, hiszen annak eredményeképp sok civil sirathatja hozzátartozóit. Apja viszont meg tudta győzni, hogy ezúttal is, mint egész életében szolgálja az egész emberiség javát. Az emberi hadsereg nemsokára megindult a Jéta Birodalom ellen egy kilométer magas űrhajóval, ami úgy nézett ki, mint két, egymásra helyezett, négy kilométer széles diszkosz.

Az objektum egy olyan bolygó fölött állt meg, amelynek egész felszínén egyetlen, összefüggő óceán volt. Csak a déli féltekéjén helyezkedett el három, nagyjából egyforma méretű kontinens. A felső diszkosz ablaka előtt állt Androméda, aki a legfőbb hadvezéri öltözéket - félig turbánba csavart, félig háta közepéig lelógó nagy, fekete kendőt; hosszú, bő ujjú, térdig érő fekete felsőt, fekete bugyogónadrágot és egyszerű, fekete cipőt - viselte. A kezében tartott fekete készülékbe így beszélt:

- Ardzsuna! Szállj le Alsó-Pantokratorasszal a felszínre!

- Értettem, anya! - mondta az alsó diszkoszban tartózkodó, turbánt és díszes kaftánt viselő fiatalember.

Az űrhajó lenti fele levált és megkezdte az ereszkedést. A fekete ruhás királynő azt figyelve beszélt a mellette álló, a katonák páncélozott kezeslábasát viselő Deukaliónhoz:

- Mi itt maradunk az űrben! Két fronton is harcolunk, ha megszerezzük a Jéta Anyabolygót, biztosított a birodalom későbbi bukása.

Az ereszkedő objektum felé madárszerű, repülő szerkezetek közeledtek.

- Védd meg a katonáimat! - adta ki az ablak előtt álló Ardzsuna a parancsot a járművet vezérlő számítógépnek.

Alsó-Pantokratoraszból ágyúk ereszkedtek elő, melyek tüzet nyitottak a repülő szerkezetekre. Amazok közül némelyek visszatüzelve igyekeztek feltartóztatni a közeledő ellenfelet, amelyben nem keletkezhetett kár a láthatatlan védőpajzsnak köszönhetően. A többi fémmadár viszont tovább repült.

- Eressz elő önműködő gépeket! - beszélt Deukalión egy készülékbe a Felső-Pantokratoraszt vezérlő computerhez.

Az űrben maradt járműből újabb masinák szálltak elő, melyek felvették a harcot az ellenségeikkel.

- A legújabb gépek is kerüljenek bevetésre! - parancsolt Androméda a szerelmére.

A göndör hajú férfi az űrben maradó egységek főparancsnokaként ismét parancsot adott a hajó számítógépének, mire még több gép vette fel a harcot a planétát védő egységekkel, melyek szintén erősítést kaptak. Egyesek a diszkoszt vették célba, aminek védőpajzsa szintén aktiválva lett, oldalából pedig ágyúk ereszkedtek elő, hogy viszonozzák a támadást.

Közben a másik diszkosz elérte a légteret, s újabb szerkezetekkel került fegyveres konfliktusba, melyek mindegyikét ki tudták lőni a nagy hajó ágyúi és a belsejéből kiszálló legújabb fejlesztésű gépek. Az ereszkedő diszkoszra figyelmes lett a középső kontinens középső részén felsorakozó; pikkelyes, zöld színű, félig ember-, félig hüllőszerű, embereknél alacsonyabb jéta katonákból és a talaj fölött lebegő, tankszerű gépeikből álló hadsereg. Mindenki fölött egy lebegő székben ült Garnox, a fehér ruhás, piros köpenyes uralkodójuk.

- Azért vagyunk itt, mert az emberek szemet vetettek erre a planétára. Egy bolygómat már feladtam. Ez nem ismétlődhet meg még egyszer! Fenn akarom tartani a hatalmamat és ez akkor sikerül, ha mind keményen küzdünk. Felszólítok minden jelenlévőt, hogy harcoljon a végsőkig, maradjon ez a bolygó a fajunké! - Garnox a székén egy gombot megnyomva tartotta beszédét, így mindenki hallotta.

Az emberi jármű nyolc darab, huszonöt méter vastag és kétszáz méter magas lábat kiengedve ért földet, majd előjöttek belőle az önműködő lánctalpasok. Azokat a jól felfegyverzett, hús vér katonák követték és a csata megkezdődött. Az ütközetből Ardzsuna is kivette a részét, aki főleg a katonáit célba vevő ellenfeleket lőtte ki. Egyszer csak egy ellenséges lebegő tankra is figyelmes lett, ami az egyik lánctalpasát célozta meg. A turbános fiatalember több katonával együtt adott le lövéseket a jéta harci járműre.

- Mentsd a saját életedet vezérem! - kiáltotta egy magas, fekete férfi Ardzsunának.

- Én annak örülök, hogyha minél kevesebb veszteséggel jár egy győzelem - így a díszes öltözetű borostás.

A jéták az ütközet folyamán kezdtek vesztésre állni, ezért meghátrálásra kényszerültek. Erre bedühödött az uralkodójuk, aki székével a csata fölé ereszkedett és így kiáltott alattvalóinak:

- Nem adhatjátok meg magatokat! Meghalhattok, de akkor is hatalmon maradok!

A fehér ruhás, piros köpenyes egy pisztolyt vett elő és lejjebb ereszkedve tüzet nyitott az emberekre, akik közül többet ki tudott lőni, amazok és a lánctalpas gépek is célba vették őt. Az űrben Androméda és Deukalión az ablaknál állva nézték, ahogy egyre több ellenséges gép esik el az űrbéli csatában.

- Mostmár biztosak lehetünk a győzelemben. Ez a hajó a bolygó felszínéről is kap jelentést az eleső jétákról - ölelte át a férfi hátulról a szerelmét.

- Kiváló munkát végez a fiunk a szárazföldi egységek főparancsnokaként.

Garnox folyton értesült a veszteségekről a széke rádióján keresztül, ezért egy gombot megnyomva így szólt a katonáihoz, akik a ruhájuk rádióján keresztül hallották üzenetét:

- Minden egységnek! Nem adjuk fel az anyabolygót, bármire hajlandó vagyok, hogy megőrizzem nagyságomat.

A bolygó lakói az egész felszínen hajókba szálltak, melyek felemelkedtek velük. Az uralkodó szintúgy kénytelen volt követni a tisztjeit egy űrhajóba, ami sebesen hagyta el a bolygó felszínét. Az ütközet emberi győzelemmel zárult és a Felső-Pantokratoraszból is többen alászálltak.

Az elkövetkező időkben a győztesek a megmaradt épületeket alakították át a saját ízlésük szerint. Ardzsuna adott parancsot erre azért, mert nem állt szándékában újabb területeket elvenni a természettől. Kutatók is érkeztek a planétára, hogy tanulmányozhassák azt. Egy alkalommal a fekete ruhás királynő a nyugati kontinens észak-nyugati részén csatlakozott két tudóshoz.

- Az ilyen hatalmas állatok azon fajok egyikétől származnak, melyeket a jéták ősei magukkal hoztak nagyon régen, amikor a Földet el kellett hagyniuk - mutatott egy magas, hosszú hajú férfi egy húszméteres, négy lábon legelésző jószág irányába, amelynek a fejmérete is kitett három embert.

- Annyit mi is tudunk a jétákról, hogy a távoli őseik a Földön élő, kistestű, ragadozó hüllők voltak, csakúgy, mint azoké ott - az uralkodó a mondatát tollas, madárszerű lények csoportjára nézve fejezte be.

- Ezen a bolygón minden állat a Földön, a távoli múltban élő óriási hüllőkből fejlődött ki. Azok a hüllők százötven millió évig uralták a planétát az ottani időszámítás szerint. A régi hazájukban kihaltak, de néhányuk ide lett menekítve egy fejlett, űrutazó fajjal vívott háború elől. A túlélők itt tovább tudtak fejlődni - forgott társain az alacsony nő tekintete.

Deukalión és Ardzsuna félig a föld alá telepített, félig magasba emelkedő, kúszónövényekkel díszített épületek között, több katonával együtt közeledett egy kör alaprajzú, kupolatetős, öt bástyával szegélyezett palota irányába.

- Szóval itt lakott Garnox - nézte meg Deukalión a nagy létesítményt.

- Akik itt élnek, a fővárosban, nagyon meg lehetnek félemlítve, senki nem mer előjönni az otthonából - figyelte az egyik katona a házakat.

- Sokan elhagyták ezt a bolygót, amióta átvettük itt az uralmat - mondta Ardzsuna, majd a hatalmas épületre mutatott - Inkább menjünk be, kíváncsi vagyok az uralkodó egykori lakhelyére.

Azzal mind beléptek a magas és széles bejáraton, s szétszéledve, kettesével derítették fel a különböző helyiségeket, majd a kupola belsejében, egy nagy, arannyal bevont teremben találkoztak.

- Ebben az épületben van tanácsterem, fegyvertár, még egy szórakozó helyre is beléptem - mondta az egyik katona.

- Én jártam a palota könyvtárában, ahol Garnox sokat művelődhetett és számon tarthatott mindent a birodalmáról, de bejártam egy termet, ahol harci járművek készülhettek - beszélt egy bajtársa.

- Furcsállom, hogy egész bolygók uraként a legnagyobb luxusban élt, ágyasokra, vagy nők jelenlétére utaló dolgokat mégsem találtam - szólt egy harmadik társuk.

- Ennek nagyon egyszerű oka van. Egy szaporodási szokásokat tanulmányozó tudós ismerősöm mesélte, hogy a jétáknak nincs nemük, ezért képtelenek a szexuális életre. Egy nyelvész barátom mondta, hogy a szerelem, a nemi vonzódás annyira ismeretlen a számukra, hogy nincs is rájuk szavuk. Viszont önmegtermékenyítéssel képesek világra hozni utódaikat - világosította fel Deukalión a katonákat.

Az elkövetkező időkben tovább folytatódott a Jéta Birodalom bekebelezése. Egyszer csak egy napjához közeli, aránylag nem túl nagy, gyűrűkkel is megáldott, barna színű gázóriáshoz közeledett az Alsó-Pantokratorasz. Végül a bolygó egy sivatagos, itt-ott tavakkal tarkított holdjának a felszínén ért talajt, majd csata vette kezdetét.

- Ne csak az ellenséget öljétek! Egymás életére is vigyázzatok! Fontos, hogy mind összetartsunk! - lelkesítette a csapatait Ardzsuna.

Az emberi katonák és a lánctalpas masinák feltartóztathatatlanul haladtak előre, miközben ellenségeik sorjában estek el. A jéták a végén már megadták magukat és elhagyták a holdat. A főparancsnok parancsot adott az égitest felszínének felderítésére.

- Csak kisebb állatokat lehet látni ezen a holdon - lépett a legfőbb vezetőhöz egy kopasz, ferdeszemű tiszt, majd együtt néztek egy vékony lábak sokaságán kúszó szerzetet.

- Mint minden meghódított égitesten, itt is meg fogja vetni a lábát a fajunk. Ugyanakkor ilyen fejlett fajként képesek vagyunk arra is, hogy a kizsákmányolása helyett megóvjuk a természeti értékeit. Jelenlétünkkel vigyázni fogunk az élővilágra, ez parancs - Ardzsuna az utolsó mondatát egy adóvevőbe mondta úgy, hogy minden tisztje hallja szavait.

A fővezér a ferdeszeművel egy hosszú sivatagi séta után érkezett egy tóhoz, amelynek partján pálmaszerű növények sorakoztak.

- Az ott mi? - figyelt fel a tiszt egy fehér ruhás, piros köpenyes jéta tetemére.

- Nézzük meg!

Mindketten odasétáltak a holttesthez, s Garnoxot vélték felismerni.

- Ezt a hatalmas uralkodót a saját katonái ölték volna meg? - látta a ferdeszemű, hogy a felsőtestet három lőtt seb is átlyukasztotta.

- A jétáknak elegük lehetett uruk állandó parancsolgatásaiból.

Később Ardzsuna az egységeivel egy olyan bolygón landolt, amelynek egész felszínét hó borította. A katonák nem ütköztek ellenállásba, ezért a turbános, díszes kaftános fővezérhez így szólt az egyik embere:

- A király halott, a nép pedig belátja, hogy hiábavaló ellenszegülni nekünk.

- Harc nélkül feladták ezt a bolygót, erre nem számítottam.

A hódítások közben Bellatrix összehívta a katonai mérnökeit, hogy tervezzenek számára egy óriási űrhajót, ami az ő dicsőségét hirdeti. A tervek alapján a számítógép-vezérelt robotok a Föld fölött maguktól alkottak meg egy három kilométer szárnyfesztávolságú, két kilométer hosszú gigászt, ami a Garuda nevet kapta és úgy nézett ki, mint egy lábak nélküli, hatalmas sas. Ez után anyja is meglátogatta a palotájában.

- A háború a jéták ellen tovább folytatódik, ideje, hogy mostmár te is velünk tarts - forgott Androméda tekintete az álló lánya és a kissé távol hullámzó tenger között.

- Tudod, hogy én örömmel kísérlek el bármelyik ütközetbe. Az új hadiűrhajóm tele van újabb harci gépekkel. Alig várom, hogy bevetésre kerüljenek - lelkesedéstől fűtve húzta ki magát a lánya.

Bellatrix még egy ideig vendégül látta anyját, de aztán elérkezett a látogató távozásának ideje. Az otthonmaradt nő a lakóépülete egyetlen emeletén legbelül végigfutó erkélyén sétált végig. Várva az újabb ütközet lehetőségét nézte a négy, nagyon hosszú fal által közrezárt fás, virágos udvart, amelynek közepén egy páfrányokkal körülvett szökőkút is volt. Megunva a sétálást egy olyan helyiségbe lépett, amelynek egyik fala rácsos volt, ezért onnan lehetett látni a vad vidéket. A fotelban ülő rövid hajú, Bellatrixnél évekkel öregebbnek látszó nő a gazdagon díszített szőnyegen játszó gyermeket felügyelte.

- Ha elmégy úrnőm, akkor sokáig nem fog látni a lányod.

- Azért alkalmazlak téged, hogy vigyázz rá, amíg távol vagyok - a Föld alkirálynője parancsolón beszélt az idősebb nőhöz.

- Az egyetlen csemetéd az apját már elvesztette. Nem akarhatod, hogy az anyja jelenléte nélkül nőjön föl!

- Most háborút viselünk a jéták ellen! Eddig arra volt parancsom, hogy itthon maradva védjem ezt a planétát. Szeretnék már végre én is részt venni a hódításokban - az anyuka az egyik kezét ökölbe szorítva, agresszívan beszélt.

- Anya! Nem akarom, hogy elmenj! Te olyan ritkán játszol velem - rimánkodott a kislány.

- Nekem fontosabb dolgaim is vannak! Azért vannak a barátaid, hogy velük játssz! - dorgálta meg a lányát Bellatrix.

A Föld úrnője, amikor indulásra elérkezettnek látta az időt; hosszú, sötétbarna haját kontyba összetűzte. Ruha gyanánt hosszú ujjú fekete felsőt, fekete bugyogónadrágot és egyszerű fekete cipőt vett fel. Ezen öltözékben lépett egy repülő szerkezetbe több tiszt társaságában, s elhagyta a légteret.

- Garuda! Az egész hadsereg elfér abban az űrhajóban - látta meg egy tiszt az újonnan építetett hadihajót.

- Elviszek annyi harci egységet, amennyit csak tudok - szorította ökölbe a kezeit járműben utazó egyetlen hölgy azt remélve, hogy dicsőséges győztesként tér haza, majd a kezében tartott készülékbe beszélt - Garuda, szeretnénk beszállni!

A gigászi sas csőre lenyílt, a planétáról érkezett jármű pedig beszállhatott a fémmadár szájába, az emberek közül pedig mindenki elfoglalhatta helyét. A parancsnoknő utasítására az óriás hadiűrhajó elindult az újabb ütközetbe. Hosszú út megtétele után egy olyan bolygó fölött állt meg, amelynek teljes felszínét víz borította. A hatalmas sas mellett a Felső-Pantokratorasz lebegett, amelyen belül így beszélt egy készülékbe Deukalión:

- Készen állsz az újabb ütközetre, lányom?

- Kezdjük már el! Hadd ámuljon mindenki a katonai hozzáértésemtől - türelmetlenkedett a maga adóvevőjébe a madárjárműve fejében álló Bellatrix, majd arcát eltakarta a keffiyehjével.

- A bátyád nem tudna itt boldogulni, hisz ennek a bolygónak nincs szárazföldje.

Bellatrix katonai parancsnokként úgy látta jónak, ha a két űrhajó két frontról harcol, ezért így beszélt a hajóját vezérlő computerhez:

- Garuda! Mi menjünk a bolygó túloldalára, ha a Wowokot két oldalról támadják, a védőinek szét kell széledniük.

- Értettem! - mondta gépies hangon a sasszerű járművet vezérlő computer, majd távolodni kezdtek a diszkosz mellől.

A planéta felől nagy sebességgel érkeztek az önműködő, repülő szerkezetek.

- Aktiváld a védőpajzsot! - mondta a Felső-Pantokratoraszban tartózkodó, turbánból, térdig érő felsőből és bugyogónadrágból álló, fekete öltözékét viselő Androméda a hajó computerének.

- A legújabb fejlesztésű gépek szálljanak elő! - szólt a mellette álló Deukalión is.

A diszkoszból is előszálltak a harci egységek és hadba bocsátkoztak a Wowokot védő gépekkel. A nagy űrhajókat is célba vették a jéták szerkezetei, de az ütközet így is a hódítók javára kezdett eldőlni.

- Hiába való az ellenállás, legjobb lesz, ha megadják magukat - mondta a Földről jött űrhajó gépiesen a benne tartózkodó embereknek.

- Az a dolgod, hogy megnyerd ez a csatát - mondta parancsoló hangon Bellatrix, miközben az ablakon nézett kifelé.

A gigantikus sas torpedókat is bocsátott ki önmagából, melyek olyan sebesen ereszkedtek lefelé, hogy a bolygó védelmezői nem tudták egyiket sem követni. Amikor a torpedók alámerültek a vízfelszín alatti városokba csapódva okoztak károkat. A csata emberi győzelemmel zárult, a Jéta Birodalom pedig Andromédáé lett.

Vahtemok úrnőjének parancsára mindegyik bolygó ura támogatta a maga bolygójának jobb megismeréséért zajló kutatásokat. A birodalom azonban nem bizonyult olyan tartósnak, mint Garnox alatt. A jéták kisebb csoportokat alkotva ugyan, de fokozatosan visszanyerték erejüket. Vahtemoki palotája hálószobájában elkeseredetten járkált le-föl Deukalión.

- Mindegyik bolygón harcok dúlnak, a helyi vezetőknek állandó problémájuk van a jétákkal - esett kétségbe a férfi.

- Az nem lehet, hogy elbukjunk! Minden alkirályomnak az lenne a dolga többek közt, hogy fejlesztesse a hadsereget - így Androméda.

- Sok helyen az ott élő emberek is lázadnak! Nem akarnak az alattvalóid lenni, hanem a maguk uraivá szeretnének válni - szorította ökölbe a kezeit Deukalión.

Telt-múlt az idő és a jéták fokozatosan visszanyerték hatalmukat, de már nem alkottak újra egységes birodalmat. Minden bolygó a maga útját járta, a többitől függetlenül. A hazájukban megtelepedett embereket elűzték, vagy megölték. A hó borította planétán ádáz csata zajlott Ardzsuna és a zöld, pikkelyes hüllőszerűségek között.

- Minden emberem értékes, bármire hajlandó vagyok, bármelyikükért - küldte a katonák megsegítésére egy intéssel a fiatal főparancsnok a lánctalpasait.

A turbános repülő egységeket hívott a masinák megsegítésére. A férfi nem csak a katonái életének, hanem a harci gépeinek is sok jelentőséget tulajdonított.

- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy odavesszen, amit megszereztünk - idegeskedett a bátyja mellett folyamatosan tüzelő Bellatrix.

A levegőben a jéták különféle repülő szerkezetei is megjelentek, melyek tüzet nyitottak a nyolc lábon álló Alsó-Pantokratoraszra. Eközben egy emberi jármű is leereszkedett a csata helyszínére és így kiáltott Bellatrix, aki maga is belátta, hogy odavész, ha ott marad:

- Mentsük az életünket! Garuda leküldött értünk egy járművet.

A vesztésre álló emberek elfoglalták helyüket a szerkezetben, ami felszállt velük a túlméretezett sasra. Amaz a bolygóról elmenekített emberekkel együtt elindult, s az ellenséges gépeket a szárnyai lövegeivel kilőve tört utat. A lent maradt diszkoszt a hazájukat visszafoglaló harcosok belülről is tüzelték, ahol csak lehetett, végül több, hatalmas, egymást követő robbanások sorozatában semmisült meg. A jéták a Vahtemokra egy robotot küldtek, ami bejutva a királynő palotájába végzett Andromédával.

- Megöltétek az asszonyomat! Rohadjatok meg! - kiáltotta a dühtől elvakulva göndör hajú kedvese, majd két pisztollyal is lőni kezdett a vékony szerkezetre, ami a négy vékony lövegét karokként és lábakként is tudta mozgatni.

A birodalomépítő, majd elbukni látszó nőt meggyilkoló gép Deukaliónnal is végzett a testét több ponton átlyukasztva. A megannyi lázongás és konfliktus azt eredményezte, hogy az emberi faj ismét két bolygón élt: a Földön és a Vahtemokon. Mindkét helyen lehanyatlott a magasan fejlett civilizáció, a régi tudás odaveszett és a túlélők új világ felépítését kezdhették.

2. emlék

Bolygók birtokbavétele

Androméda birodalmának elbukásától függetlenül az emberi faj még tovább tudott fejlődni. Sőt! Más világokat is képes volt létrehozni, mint ahogy ez egy újabb emlékből is kiderül.

Bellatrix a halála előtt a személyiségét fel tudta tölteni az általa építtetett gigász számítógéprendszerébe. Garuda nagyon hosszú űrutazásra indult a belsejében a földi csapást túlélt elvándorlókkal. Végezetül a Skorpió csillagképben járt, kilencvenegy fényévre a Földtől, amikor egy kettős csillag felé közeledett. Elhaladt a nagyobbik izzó gázgömb mellett, majd a körülötte nagy távolságra keringő kisebbik felé közeledett.

- A szondák, melyeket előre küldtem, felderítették a rendszer mindkettő bolygóját, melyek a nagyobb csillag körül keringő kisebbik körül keringenek. Most haladunk el a második fölött, ami egy gázóriás. Gravitációja elnyeli a rendszer belsejére veszélyt jelentő aszteroidákat, de az egésze az ember számára mérgező gázokból áll. Szelek mindenütt tombolnak és az égből mindenhol fagyott gázdarabok hullnak - hangzott Garuda gépies számítógéphangja, amikor a Jupiternél másfélszer nagyobb átmérőjű; világoskék-, sötétkék- és rikító kék forgó kavalkádokkal teli planéta fölött repült.

- Szép munka! Én azt az információt kaptam a szondáktól, hogy az első bolygó jóval kisebb az egykori otthonunknál. Nincs légköre, de mi majd lakhatóvá varázsoljuk - így Bellatrix.

Az űrhajó hamarosan megérkezett a napjától tisztességes távolságra keringő égitest fölé, amely átmérője mindössze háromezer kilométer volt. A nagy sas computere először építésre programozott, önműködő robotokat küldött ki a maga belsejéből. Azok erőműveket emeltek, melyek a kemomechanika tudományát felhasználva működtek. A kemomechanika egy olyan eljárás, amikor az anyagok szerkezetét atomi szinten lehet átformálni egy másfajta anyaggá. Ezzel az eljárással az erőművek az élettelen felszín porszemcséit felszívták és azokat belélegezhető gázokká formálva bocsátották az ég felé. Gyárak is épültek, ahol még több munkagép készült és azok telepeket is létrehoztak.

Miközben az építési munkálatok zajlottak, Garuda a semleges űrt járta. A számítógéprendszere meg tudta figyelni az univerzum legtávolabbi objektumait. Részletesebben tanulmányozta a galaxisunk csillagait. Bonyolult számításokat végezve és következtetéseket levonva újabb ismeretekre tett szert.

- Sokat fejlődtél, amióta elhagytuk az otthonunkat. Az ilyen messzeségekben szerzett információkat megoszthatjuk a telepesekkel, és nagyobb tudással kezdhetnek új életet - beszélt a sas computere.

- A lányom a Földön sokáig élt. A leszármazottaim egy teljesen másfajta világban fognak felnőni, mint azok, akiknek a vezetője én leszek.

Garuda hosszú űrutazás után tért vissza a benépesíteni kívánt bolygóhoz, amelyet már belélegezhető levegő burkolt. A planétának a Tatantin nevet adták, a csillag, ami körül keringett a Samas nevet kapta, míg a nagyobbik gázgömb Vitzilopocstli néven ragyogott tovább. Az óriási sas újabb utazásra indult, de előtte tárolóként is működő, önjáró gépeket küldött a felszínre, melyek termőtalajjá varázsolták az élettelen kőfelszínt, magokat ültettek, s azokból fák kezdtek kihajtani. Az űrhajót vezérlő számítógép felébresztette a legóriásibb helyiségben, üvegtetejű fémkamrákban fekvő telepeseket a hibernált álmukból, akik leereszkedve a planétára megkezdhették annak benépesítését. Egyesek a felszín alá merészkedtek. Ott a sisakjuk lámpájával világítva derítették fel a mélyben húzódó barlangrendszereket.

- Nahát! Milyen különös szerzetek élnek idelent, a napfénytől elzárva - mondta egy fiatalember a mereven álló, semmihez nem hasonlítható szerzeteket nézve.

- Rengeteg folyó van a felszín alatti járatokban. Ezt már látták a szondák is, mielőtt ember telepedhetett volna meg itt. A növények - már ha egyáltalán azok ezek - akkor a vízből nyerik a tápanyagokat - világított társa a mohákhoz hasonlítható, ismeretlen létformákra.

Egy másik járatban egy befont hajú hölgy figyelte a ronda, csupasz élőlényeket, amelyek szalamandraszerű férgeket zabáltak.

- Úgy látom, megtaláltam a bolygó csúcsragadozóit, de vajon jól tesszük, hogy beleavatkozunk az élővilágába? - a ruhájába szerelt rádióba beszélve kérdezte a fonott hajú nő a Garudán jelenlévő Bellatrixot.

- A telepesek az őshonos állatokat nem zavarva tudnak élni a bolygó felszínén. Ugyanakkor az is fontos, hogy az új lakók táplálkozzanak valamivel. Az itt élő állatok pedig szolgáltatják a kalóriát.

A tudósok begyűjtöttek néhány példányt a planétán honos állatokból. Azoknak a génjeit manipulálva létre tudtak hozni olyan szerzeteket, amelyek képesek voltak a felszín üzemeiben élni úgy, hogy az emberek által termesztett növényekkel táplálkoztak. Létezésük célja az volt, hogy a felszín lakói a húsukat fogyasszák.

Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több lett a fa és minden más növény a bolygón. A földinél kisebb gravitáció miatt a növények sokkal magasabbra tudtak nőni és elképesztő magasságú épületek is felépülhettek. A légkörnek köszönhetően az időjárás is beindulhatott. Az esőzésektől és a talajvizek felszínre hozatalától tavak is kezdtek keletkezni. Ahogy telt az idő, Tatantin lakói a tudományokban is újabbnál újabb ismeretekre tettek szert. Amikor a lakók már a kemomechanikában is magasabb szintet értek el, Bellatrix parancsot adott a lefelé terjeszkedésre és a felszín alatti rétegeket is kezdték átalakítani.

A fejlettség egy magasabb fokán Bellatrix Garudát egy másik naprendszer felé küldte. Az óriási űrhajó elért egy kettős csillagrendszert, ami a Földtől harminchét és negyed fényévre volt az Ökörhajcsár csillagképben. A kisebb csillag körül keringett egy a Merkúrnál nagyobb, de a Marsnál kisebb bolygó. Felszínén megkezdődött a természet évmilliárdos munkájának a technika általi átformálása. A felszín alá épített, magukból energianyalábokat kibocsátó, önműködő erőművek kontrollálták a planéta mozgását, mivel amaz hold híján imbolygott. A bolygó az Elüszion nevet kapta, a rendszer kisebbik csillagát Apollónnak nevezték el, a nagyobbikat pedig Héliosznak. A planéta két sarkvidékének kőzeteit kék óceánokká formálták át, a többi része pedig egyetlen, hatalmas, burjánzó erdővé vált. A gigászi sas állatokat is hozott a Földről, hogy azok benépesítsék a totális átalakuláson áteső környezetet.

Évezredek teltek el a Jéta Birodalom meghódítása óta, amikor Tatantin egyik laboratóriumában Androméda, Bellatrix, Enme-an-namu és a laboratóriumot vezető nő génjeiből és e személyek személyiségéből lett megalkotva egy kislány, azért, hogy a zöldülő bolygónak a majdani királynője legyen. A csecsemő az Idriszen nevet kapta, ami a bolygón beszélt nyelven édesanyát jelent. A laboratóriumot vezető magas, kopasz, hegyes fülű nő egyszerű biológusként kezdte karrierjét, de ambíciókkal fűtve komolyabb tudóssá, majd parancsnokká lépett elő. Éppen az újonnan létrehozott babával a karjaiban sétált, amikor így sóhajtott egy idős beosztottja:

- Fajunk sok túl mindent enged meg magának, ahogy egyre fejlettebbé válik, Freyja.

- Ha megadatik nekünk, hogy új életet teremtsünk, éljünk vele. Idriszen ráadásul egész életében a génjeiben fogja hordozni a dicső múltat és a jelenünket is.

Amikor a kisbaba nagyon rövid hajú lánygyermekké nőtt, Bellatrix egy űrutazásra is elvitte, melynek alkalmával a Vitzilopocstli és a Samas tanulmányozása után több csillagot és bolygót meglátogattak.

- Senkinél nem tapasztaltam, hogy annyira érdeklődne az égitestek iránt, mint te - mosolygott Bellatrix hologram arca Idriszenre.

- Azért van így, mert megkaptam azt a tulajdonságodat, hogy minden érdekeljen, amit fajunk már elért. Amióta járom az űrt élvezettel tanultam a csillagok, kőzetbolygók és gázóriások szerkezetéről, de mostmár szívesen látnék mást is - így a kislány.

A holografikus nő és tanítványa a távoli galaxisokat is megfigyelték az űrhajó csillagászati berendezéseivel és ez által újabb tudásra tettek szert az univerzum működésével kapcsolatban. Egy későbbi alkalommal a planéta belsejében tettek egy tanulmányi kirándulást. Egy végeláthatatlanul hosszú alagútban haladtak, ahol furábbnál furább alakokkal futottak össze: volt, akit az öltözéke egy hatalmas pillangóra emlékeztetett, másnak a földig érő ruhája olyan volt, mintha egy hengerbe bújt volna bele, de bokáig érő kabátot viselő, festett arcú férfit is láttak. A gyermek így szólt a társát jelentő, lebegő, nagy archoz:

- Ahol most vagyunk még kőzetréteg volt. Sok mindent tudok már Tatantin történelméről. Először csak a felszínén laktak emberek, most meg már a jelenlétünkkel átalakítjuk az egész égitestet.

- Minden civilizálódó faj átalakítja a környezetét. Én a küldetésemnek érzem, hogy fajunkat a fejlettség minél magasabb fokára emeljem. Amikor ideérkeztem még kevesebben voltunk, de az óta megszaporodtunk. Átformáltatom a bolygó belsejét is, hogy minél több hely jusson az itt élők számára.

Idriszen abban a laboratóriumban, amelyikben létrehozták a génmanipuláció tudományát is kiismerte. Ekkor így beszélt Freyja:

- Az őshonos állatokat átalakítjuk, ami nekik is jó, mert jobban boldogulnak az általunk formált, új környezetben.

- Tatantin erdeit járva kiismertem az összes növényfajt, hogy tudjam, melyiknek, milyen környezet való.

A nagyon rövid hajú lány kamasszá érett és önállósodott. Ekkor a Földön természetes környezetben figyelte meg a vadon élő állatokat. Bellatrix olyan lényeket telepített a bolygójára, ezért tudott meg róluk mindent. A kamaszlány a levegőben a madarak viselkedését is megfigyelje. Idriszen tengeralattjáróval merült az óceánok mélyére, hogy a vízi élőlényeket is tanulmányozni tudja. Tanulmányozás gyanánt búvárruhában úszott együtt a bálnákkal, a delfinekkel, de a sötét mélység lakóit már üvegablakon keresztül figyelte meg.

A királynőnek szánt lány Vahtemok déli, sivatagos kontinensén egy olyan épületet látogatott rendszeresen, ahol tárolva volt minden felhalmozott tudás. Ezen a helyen élvezettel olvasta az irodalmi alkotásokat és a tudományos műveket is.

- Jól teszed, hogy ennyi szerző művét elolvasod. Ha több szempontból látod a dolgokat, a szellemi képességedet is fejleszted - mondta gépies hangon az épületet vezérlő, láthatatlan mesterséges intelligencia.

- Azért imádok ide járni, mert részletesebben tanulom meg a már elsajátított tudást és új ismeretekre is szert teszek.

- A történelmi hősök közül nagyon szereted Enme-an-namut.

- Büszke vagyok rá, hogy ő is része a személyemnek. Ő az, aki az emberi fajt elmenekítette az őshazáról, azért, hogy új otthont találjon nekik, miután az óriásrobot teremtők elpusztították otthonaikat.

- Ami a teremtőket illeti, azokról itt tudsz informálódni igazán - vetítette a mesterséges intelligencia egy ötlábú szerkezet hologramját.

- Ezek a gépek a galaxis másik feléből érkeztek, miután kiirtották az űrt gyarmatosítani kezdő teremtőiket. Eme szerzetektől kapta a civilizálódás képességét az ember, ami az őshazában honos főemlősöktől is kapott géneket. A gépek egy távoli bolygót benépesített, leigázott fajnak és annak nagy munkabírású haszonállatát is hozzáadták az emberhez, megadva a fajnak ezzel azt, hogy különböző bőrszínekkel alkalmazkodhasson a különböző éghajlatokhoz.

Idriszen a tanulmányai után az Elüszion királynője lett. Egy nyolcszög alaprajzú, kupolatetős palota épült számára, s önmegtermékenyítéssel szülte meg gyermekeit. Az első utódokat Bellatrix segítségével nevelte fel, de ahogy ezek az utódok elérték a kamaszkort maguk is segítettek anyjuknak a gyermeknevelésben. A gyermekek százai a felcseperedésük után egymással keveredve nemzettek unokákat, s a gének módosításának köszönhetően mind egészséges felnőttekké értek, aztán újabb generációknak adtak életet. Megjelentek az emberszabású robotok és a virtuális személyek, melyek képesek voltak egyre több tudásra és képességre szert tenni. Ahogy saját egyéniséget is kaptak, remek társaivá váltak az embereknek. Az uralkodó az addig rövid, fiús haját elkezdte növeszteni. Már vállig ért a haja, amikor így beszélt hozzá az egyik lánya:

- Hálásan köszönjük neked, hogy mindannyiunk génje úgy van módosítva, hogy ha felnövünk, már nem fogunk tovább öregedni.

- Ezen a bolygón mindenki öregedése megáll a felnőttkor elején, Minerva. Olyan hosszúra akarom kitolni az életkorunkat, hogy azt talán most még el sem tudjuk képzelni - így a királynő, aki egy csecsemő unokájával a karjaiban sétálgatott.

A királynő haja végül hosszúra nőtt, a társadalom pedig jólétben élt.

Elüszionon már jelentős populáció élt, amikor a bolygót szörnyű csapás érte. Onnan ötezer fényévre felrobbant egy óriáscsillag és a belőle kitörő gamma-sugárzás elérte az égitestet, megsemmisítve az ózonrétegét. A távoli szupernóva egy harmadik csillagként ragyogott a bolygó egén, miközben annak a két napjából jövő ultraibolya-sugarak az élőlények óriási tömegével végeztek. Az után is, hogy a csillagrobbanás már nem volt látható, az emberek egymást, az állatokat és a növényeket is igyekeztek menteni a fejlett orvostudománnyal, de hiába, a legtöbben meghaltak a sugárfertőzéstől, a halottakat pedig elégették.

Idriszen eszeveszetten zokogott a palotájában. Arcán, kezein, lábain látszódtak a sugárfertőzés nyomai, ezért - csakúgy, mint a többi életben maradottat - nagy testi fájdalmak gyötörték. Sírása közben egy duci; hosszú, vörös hajú nővé érett Minerva simogatta és csitítgatta.

- Gyermekeim, unokáim, dédunokáim háromnegyede odaveszett - akadozva, remegve beszélt a királynő, miközben arcát kezeibe temette.

- Nekem is meghalt a férjem és mindkét gyermekem. Hidd el, hogy én is gyászolok. Ebben a helyzetben neked kell a legerősebbnek lenned közülünk. Te vagy a mi anyánk, te mutatsz példát azoknak, akik még élnek - sírt a vörös hajú is.

- El tudod képzelni, hogy gyermekek és kisbabák is haltak meg az én karjaimban. Állandóan csak azokat látom magam előtt, akik elégtek a halotti máglyákon.

A vörös hajú még szorosabban ölelte magához a még jobban síró anyját, majd így szólt hozzá:

- Szedd össze magad! Azok, akik nem haltak meg elegen vannak ahhoz, hogy újjáépítsük a világunkat.

Egész Elüszion siratta a halottait, de a túlélők sebei begyógyultak, s az elpusztult növények és állatok helyét újak foglalták el. A királynő újabb gyermekek szülésével pótolta az emberveszteséget, s azok is új utódokat nemzettek. Az új utódok között volt egy Abzu nevű fiú is, aki az óceánok fenekén kialakította a maga társadalmát. A szörnyű csapás után már Minerva nem érezte szükségét annak, hogy új párkapcsolata legyen, helyette ő is önmegtermékenyítéssel hozta világra utódait. Egyikőjük egy Dzsedefré nevű fiú volt, aki gyermekként, de főleg kamaszként a bátyjával, nővérével, húgával és öccsével is járta az űrt, hiszen ott érezte jól magát igazán. Amikor belépett a felnőttkorba a Tatantinon megfigyelte a csúcstechnológia legelképesztőbb vívmányait, az után a bolygóval együtt keringő, Marduk nevű kék gázóriáson a több tízezer kilométer átmérőjű, több ezer km/óra sebességgel forgó szelek belsejében az űrhajó láthatatlan védőburka kiváló védelmet nyújtott a levegőmozgástól és az ezer kilométerre is kiterjedő, távolabbi űrből is látható, rendkívül fényes villámlásoktól. A szelek gyorsasága miatt a hulló, fagyott gázdarabok összefüggő sávnak tűntek.

Dzsedefrét az uralkodónő hívatta magához, amikor már az Elüszionon tartózkodott. Vele társalgott az otthona egyik helyiségében miközben díszes szőnyegeken térdepeltek.

- Mindig is érdekelt, hogy mi vár ránk más világokban - nézett a szakállas, turbános fiatalember úrnője szemeibe.

- Tudom! Ezért választottalak ki a közelgő utazásra.

- Megtisztelsz, hogy vezethetek egy expedíciót, ami azzal jár, hogy máshol is éljenek utódaid odakint a világűrben - a turbános a lehető leghatározottabb hangnemben beszélt.

A szakállas az indulás előtt hazatért, hogy anyjától elköszönjön.

- Nagyon féltelek téged fiam! Őszintén kívánom, hogy sok szerencse és jó tapasztalat érjen a későbbi életedben - ölelte át Minerva a gyermekét.

- Eddig is tudtam vigyázni magamra, ígérem, hogy én és minden emberem remekül fogunk boldogulni az új hazánkban.

Az utazással megbízott férfi a nagymamája utasítására sok emberrel indult egy nagyon hosszú űrutazásra. Végül nyolcszáz fényévre a Földünktől, a Skorpió csillagképben találtak egy csillaghalmazt. Ott egyik csillag körül sem keringett egy négyszáznyolcvanhatezer kilométer átmérőjű bolygó, amely felszínén piros-, fehér-, illetve zöld felhősávok váltották egymást. A sávok mindegyike mérgező gázokból állt, melyek egymással ellentétes irányban mozogtak, több száz km/órás sebességgel

- Ez a bolygó nagyon régen lökődött ki a saját, távoli naprendszeréből. Jelenlegi helyén csupán a környező csillagok gravitációja tartja - mondta az expedíció vezetőjének egy nála fiatalabb férfi.

- Az óriási mérete miatt a felszínén a gravitációja is hatalmas, de ha körülötte építünk űrállomásokat, azokon zavartalanul élhetünk - beszélt a fővezérhez annak húga.

- Elég messzire eljöttünk és nagyon régóta vagyunk úton. Itt maradunk, rendelkezünk olyan technológiákkal, hogy az űrben is tudjunk élni - Dzsedefré úgy beszélt a körülötte állókhoz, hogy szavaiból mindenki érezze: döntése végleges.

A csillaghalmaznak az Asgard, a planétának pedig a Zinsu nevet adták. A köréje épülő űrállomásba Dzsedefré eredeti hazájából, és a többi emberlakta bolygóról is érkeztek újabb telepesek és azok is hozzáépítettek az állomáshoz, miközben önmagukat gépesítve tökéletesedtek. Az egyre nagyobbodó létesítmény végül a gázóriás körül keringő, ötszáz kilométeres stadion kinézetű űrváros lett. A Milliók Bárkája nevet kapta utalva ezzel a több millió lakóra. Később már akkora lett a populáció, hogy a bolygó túloldalán is építettek egy kétszáz kilométer átmérőjű, gömb alakú űrvárost, ami a Hawaiki nevet kapta. Ennek lakói nem gépesítették saját testüket, hanem sok helyen termékeny talajjá alakították a fémet, hogy azokon erdős környezetek alakuljanak ki. Sőt! Néhol folyékony vízzé alakítva a fémet tavak is létrejöttek. A két állomás csakúgy, mint a többi emberi világ, a maga uraként alakította saját történelmét.

3. emlék

Nagy utazás

Nemcsak az emberi faj, a jéták is büszkélkedhettek nagy alakokkal. Legnagyobb utazójuk, Xolot emlékezetessé vált az idő folyamán.

Ugyancsak évezreddel a mi időnk előtt a Wowok bolygó ötvenezer méteres mélységében, egy farok uszonnyal felszerelt üvegbúra úszkált. A vaksötét miatt elejének lámpája folyton világított, miközben haladt a nagy víznyomás miatt kőkemény vízzé - úgynevezett hetes jéggé - szilárdult tengerfenék fölött pár méterrel. A búra belsejében ülő jéta figyelmes lett egy távoli, közeledő fényre. Később láthatóvá vált, hogy amaz egy kígyószerű, ragadozó lényhez tartozott, ami megtámadta a búrát.

- Csak melléje lőjj! Ne bántsunk egy állatot, ami legfeljebb éhségből támad! - parancsolta a zöld, pikkelyes, félig hüllő, félig emberszerű utas a búrát vezérlő számítógépnek, amikor amaz előeresztett egy-egy puskát az oldalakon.

A támadó alá lövéseket adott le a jármű, majd menekülőre fogta. A ragadozó áramot eresztett elő teste minden porcikájából, s mivel nem tudta megbénítani a búrát, üldözőbe vette azt. Az üldözés hosszasan tartott, de egyszer csak előbukkant egy, a búra méretével megegyező méretű, tüskékkel teli, világítószemű lény, ami elkezdte felfalni a kígyószerűséget.

- Menjünk haza, ennyi egyelőre elég volt a bolygón őshonos lényekből - nézte a haláltusát a piros szemgolyós, sárga szemeivel a búra utasa.

Amikor az üvegből készült jármű már csak huszonöt kilométerrel járt a vízfelszín alatt, egy hatalmas, hetes jégből épített gömb belsejébe épült város felé kezdett közeledni. Ekkor egy húszméteres, krokodilfejű, négy nagy uszonnyal megáldott, farok nélküli lény támadta meg a hazatérőt.

- Amik kifejlődtek azokból az állatokból, melyeket a gyarmatosító őseink hoztak magukkal a Jéta Anyabolygóra telepített, Föld bolygón élt tengeri őshüllőkből, azok is veszélyesek lehetnek - nézett a jéta a nagy ragadozóra.

A város védelmét szolgáló computer érzékelte a húsevőt és különös hangokat kibocsátva elijesztette amazt. Az üveggömb a település egyik panelépületében, egy automatikusan nyíló garázsban állt meg, utasa pedig biztonságosan kiszállhatott és otthonában pihenések következtek.

- Végre itthon - beszélt ki a zöld, pikkelyes szerzet a fejéből.

A hazatérő később egy óegyiptomi stílusú kendőből és hosszú ujjú, földig érő ruhából álló, narancssárga öltözéket vett fel, majd nekivágott a városnak. Amikor egy alacsony, széles háztömbökkel körülzárt térhez ért többen is üdvözölték és így köszöntötték őt:

- Minden jól ment, Xolot? Hogy haladsz a tengerfenéki élet tanulmányozásával? Olyan ritkán találkozunk, egyszer igazán beülhetnénk valahová!

- Mostanában nem igazán van kedvem bulizni, vagy csak egy ital mellett beszélgetni valakivel. Más dolgok izgatnak - beszélt vissza a narancssárga ruhás.

- Mindenki tudja rólad, hogy a te specialitásod a Wowok legnagyobb mélységeiben élő állatok - állt meg egy idősebb jéta Xolot előtt.

- Ettől még kedvet kaphatok ahhoz, hogy más területeken tegyek szert új ismeretekre.

Aki nemrég tért haza az üvegburájával, hamarosan egy űrhajóra szállt, ami több kutatóval a fedélzetén elhagyta az égitestet. A jármű a jéták egykori anyabolygójának a légterében repült, amikor Xolot két társa társaságában állt az ablak előtt.

- Fajunk már nincs jelen ezen a bolygón, pedig nagyon régen birodalmunk központja volt - mondta az egyik kutató.

- Még épületek sincsenek itt! Legalább nem zavarjuk meg az itteni ökológiai rendszert - figyelt fel a narancssárga ruhás kettő darab, kék tollakkal borított, repülő hüllőre.

- Csak vizsgálódni jöttünk ide, én például új ismereteket begyűjteni a kőzetekből - beszélt a harmadik jéta.

Amikor az űrhajó leszállt a legkeletibb kontinensen és a védelmi rendszere aktiválódott, hogy ne történhessen semmilyen veszély mindenki szétszéledt, hogy tegye a dolgát. Xolot a földrészen maradt, s az északi részén egy magas pálmákból álló erdő szélén lett figyelmes egy tízméteres, páncélozott fejű, legelésző állatra, amelynek hátát, oldalait, lábait és a farkát is hegyes tüskék fedték.

- Ennek folyamatosan legelnie kell, hogy eltartsa hatalmas testét - a wowoki jövevény karóraszerű készülékkel videózta az állatot, s el is tárolta azon a begyűjtött információt.

Egy hatalmas üvöltés hallatszott, amire a legelésző és az őt tanulmányozó látogató is figyelmes lett. Hamarosan egy tizenegy méteres, nagyfejű, két lábon járó ragadozó bukkant fel, amelynek két nagy keze három, hegyes karmú ujjban végződött. A jéta mivel irtózott minden állat bármilyen indíttatásból történő bántalmazásától, szó nélkül nézte, ahogy a fák közül előjövő lény megtámadta a tüskés növényevőt. Amelyik legelészett a farkával csapkodva próbálta elijeszteni támadóját, de az kitartóan próbált beleharapni hol a nyakába, hol a hátába. A narancssárga ruhás lelkesen videózott, s a felvételt automatikusan mentette a karóraszerűsége.

A támadó belátta, hogy nem érdemes próbálkoznia a növényevővel, ezért feladta a küzdelmet. Ugyanakkor észrevette Xolotot, aki menekülőre fogta. A jéta, mivel hazája génmanipulációs tudománya magas szintet ért el, gyorsan és kitartóan tudott futni, de a ragadozó utolérte és a kezével majdnem el is kapta. A menekülő megnyomta a mellkasát remélve, hogy aktiválódik a ruhája microchipje által vezérelt, testét körülvevő, láthatatlan védőburok.

- Kapcsolódj már be, nem akarok meghalni! - kétségbeesve ütötte meg az üldözött másodszor is a mellkasnál elhelyezkedő microchipet, hiszen ezúttal érezte a hatalmas állat karmait a saját karjain.

Az üldöző a szájával is megpróbálta bekapni a jétát, akinek a láthatatlan védőburka második próbálkozásra aktiválódott és nem keletkezhetett kár benne. Egy újabb próbálkozás után a menekülő már elővett egy lőfegyvert a belső zsebéből és egy lövést adott le a levegőbe, ami nem ijesztette el a behemótot.

- Ijedj már meg, hagyj békén! - rémülten kiáltotta Xolot, hisz lelkiismerete nem engedte, hogy végezzen egy állattal.

A ragadozó megpróbálta fellökni üldözöttjét, de a védőburoknak köszönhetően ez sem sikerült, így feladta, irányt változtatott és lassan cammogva nézett másik préda után. A wowoki látogató megmenekülve a veszélyhelyzetből a középső kontinensre is ellátogatott, ahol hosszasan kísért figyelemmel egy hatméteres, farok nélküli növényevőt, amely alacsony, páfrányszerű fák leveleit ette és orrán egyetlen nagy, hegyes szarv ékesedett.

Az állat megfigyelése után kapcsolatba került olyan jétákkal, melyek a hazájától távol eső égitestről jöttek. Elbúcsúzott régi társaitól, majd új ismerőseivel tartott az ő űrhajójukba. Amikor amazok hazaértek a saját naprendszerükbe, különböző nagyságú kövek és jégdarabok végeláthatatlan tengere fölött repültek.

- Ilyen helyet még életemben nem láttam - ámult Xolot az üvegpadlón kinézve.

- Naprendszerünk egyetlen bolygója a lakható zónán kívül esik - a mellette álló; lábbeli résszel is rendelkező szürke, testhezsimuló kezeslábast viselő hazatérő az ablak felé mutatva folytatta - Viszont a gyűrűi olyan messzeségekbe elnyúlnak, hogy az máshol nem tapasztalható.

- Meg akarom ismerni az otthonotokat - így a narancssárga ruhás, aki elképedt a száznyolcvan millió kilométer átmérőjű gyűrűrendszertől.

A planéta legnagyobb holdján, a felszín alatt látták vendégül a wowoki utazót, aki az elkövetkező időkben kapcsolatba került a helyiekkel. Nagyon nagy mélységben, egy erősfalú üvegcső belsejében haladó, puskagolyószerű járműben beszélgetett egy nála idősebb társával.

- Az Androméda ellen vívott háborút a Jéta Birodalom is megszenvedte. A civilizációt minden bolygón előlről kezdhettük, de lábra álltunk és ez a hold már utána lett gyarmatosítva - mondta a helybéli.

- Tanulmányoztam eme égitest történelmét. Eleinte csak a felszínhez közel létesültek kolóniák - nézte a látogató a lakások sokaságából álló, több kilométer kiterjedésű falat.

- Így igaz! Viszont hosszú idő telt el, bőven volt időnk beépíteni az egész belsejét - folytatta az idősebbik, amikor már alattuk és fölöttük is üvegcsövek sokasága volt, belsejükben közlekedő járművekkel.

Xolot egymaga járt a hold legbelső pontján egy teremben, amikor körülötte hologramok sokasága helyezkedett el.

- Amit itt látsz, az bemutatja a bolygó körül élők mindennapjait - mondta a termet vezérlő számítógép gépies hangja.

A wowoki egy önműködő hajóba szállva meglátogatta a másik két holdat is: az egyiken kutatóbázisok álltak, ahol minden ismert tudományban elmerülhettek az ott élők; a másikon csak gépek voltak jelen, amik önmagukat vezérelve dolgoztak. A gyártott termékeket és kitermelt kőzeteket űrhajók vitték el, egyre több mindentől megfosztva ezzel a nagyon hosszú idő alatt létrejött holdat. Ez után a Szaturnusznál nagyobb, de Jupiternél kisebb, rózsaszínű planétán tett egy utazást, ahol ezer km/órás szelek tomboltak, s több száz kilométer kiterjedésű villámok dörögtek.

A hóborította bolygón, ahol az Alsó-Pantokratorasz megsemmisült, Xolot és egy ott lakó társa egy magas hegyekkel körülzárt sík területen sétáltak. Egyszer csak egy befagyott tó tetejére léptek, ahol a vastag jégtakaró megtartotta mindkettejüket.

- Hála a génmanipulációs tudományunknak, a szervezetünk mindenhol átáll az adott bolygó éghajlatára - mondta a helybéli.

- A vérünk itt olyanná válik, hogy melegen tartsa testünket - így a Wowokról jött látogató.

Amikor figyelmesek lettek egy hat lábon járó, fehér bundás állatra, a helyi lakos egy fegyvert vett elő és becélozta a jószágot.

- Ne öld meg, hiszen minden lény élni szeretne! - fogta meg a fegyver csövét Xolot.

- A divatos szőrmebundáimat veszik más jéta bolygók lakói is és ennek az állatnak a húsát is fogyasszuk.

- Kioltani egy másik életet haszonszerzésért nem szép dolog.

- Engem ez nem hat meg - célozta be a helybéli a fehér szerzetet, de elvétette a lövést.

Az állat felfigyelt a két jétára, s támadó szándékkal közeledett feléjük.

- Ezúttal eltalálom!

- Inkább fussunk, hagyd meg egy vétlen szerzet életét! - ellenezte továbbra is Xolot a jószág megölését.

A helybéli lőtt még egyet és ezúttal eltalálta a támadót, ami ettől még dühösebben közeledett.

- Látod? Magadra is haragítottad szerencsétlent, én nem támogatom a vadászatot - kezdett el futni a wowoki.

A fegyveres is menekülőre fogta, mivel úgy látta, a ragadozó előbb kapná el őt, minthogy lőhessen még egyet. Az üldözöttek egy gömb alakú jármű felé rohantak, miközben a ruhájukba szerelt mikrochip a testük köré védőburkot kreált, hogy védje őket a fehér szerzet fogainak csattogásától.

- Ha nem ússzuk meg ezt a kalandot, az a te hibád lesz - kiáltotta kétségbeesetten a vadász.

A jéták szerencséjükre nagyobb sebességre tudtak kapcsolni, így lehagyták üldözőjüket. A gömbbe beültek, az pedig felszállt velük és elhagyták a vidéket. Egy hosszúnyakú, fehértollú lény repült el az üvegjármű előtt. A vadász adta volna a parancsot a puskák kieresztésére az oldalakon. Otthona falait általa elejtett állatok koponyái díszítették, úgy vélte, ennek is jut hely. Ám hirtelen eszébe jutottak társa szavai és inkább megkímélte a jószág életét.

Xolot, miközben tovább járta a jéta bolygókat, elérkezettnek látta az időt arra, hogy utódot hozzon a világra. Önmagát megtermékenyítve tojt egy tojást, amiből kikelt a csemetéje. A cseperedő gyermek a szülőjével együtt felkereste a jéták egykori anyabolygóját, ahol együtt úszkáltak az óceánban, közel a szárazföldekhez.

- Itt nincs semmi érdekes! Nem is értem, miért jöttünk ide - mondta a fiatalabbik jéta, miközben halak sokaságán úsztak keresztül.

- Nem csak ott lehet látnivaló, ahol jelen van a civilizáció, Klengar - így az idősebbik, amikor egy krokodilfejű, elől kettő nagy uszonnyal rendelkező, húszméteres állat kezdte befalni a halakat.

A száznyolcvanmillió kilométeres gyűrűrendszerrel rendelkező, rózsaszínű gázóriásnak a gyűrűin is átrepült a két utazó.

- Az itt lakó fajtársaink megállapították, hogy észrevehetetlenül lassan ugyan, de a gyűrűk holdakká állnak össze. Sok évmillióval később eltűnhet az összes gyűrű és csak holdak lesznek a bolygó körül - nézte Xolot a jármű körül szállongó, megszámlálhatatlanul sok szikladarabot.

Klengar már javában serdült, amikor ő és a világra hozója az aránylag kisebbnek számító, barna színű, gyűrűkkel rendelkező gázóriás körül keringő holdon tettek látogatást. Az égitest egyetlen települését alaposan kiismerték. A város minden irányban több száz kilométerre terjedt ki. Legbelső részének házai több kilométer magasságig terjedtek.

- Ezt már szeretem! Amivel csak lehet, hirdessük fajunk nagyságát - a fiatalabbik az egyik óriási épület tetején állva nézte a nyüzsgő metropoliszt.

- Amit a természet alkot, az legalább olyan jó, mint a mesterséges környezet.

A település külső területeinek utcáin fák sorakoztak és a nagy lakóházakat is magas falakkal elkerített, fás udvarok vették körül. Később kint a természetben jártak, messze a civilizáció zajától.

- Ez a hold még sivatagos volt, amikor Garnox volt minden jéta ura - nézte a serdülő a minden irányba elterülő zöld rétet.

- Inkább hagyták volna meg olyannak, amilyen. Minden civilizálódó fajnak az a baja, hogy beleavatkozik a birtokba vett égitestek ökorendszerébe.

- Pedig zöld övezetként jobban néz ki ez a hely.

- Az itt őshonos állatok megszokhatták a sivatagot, fajunk pedig tönkretette az otthonukat - mérgesen kezdett sétálni Xolot a közeli, erdős dombok felé.

Az idősebbik okította csemetéjét a további utazások közben, majd együtt tértek haza a Wowokra. Amikor már az utód is fiatal felnőtté vált, tojás alakú, vastag falú üvegburával vállalkoztak utazásra.

- Wowok városaiba új, pompásabb épületeket tervezek - mondta Klengar.

- Viszont én folytatni szeretném az utazásaimat, nem lenne kedved velem tartani?

- Inkább itthon akarok maradni. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy tőled függetlenül éljek önálló életet.

Xolot térdig érő felsőből és bugyogónadrágból álló fehér öltözéket és fekete kardigánt viselve érkezett meg az emberek által lakott Elüszionra. Ott először Idriszen nyolcszög alaprajzú, kupolatetős palotáját látogatta meg. A planéta úrnője és a wowoki látogató együtt vágtak neki az égitest vadonjának, egy repülő szerkezeten, s csak az egymást érő erdőket látták maguk alatt.

- Érdekelnek azok a helyek, ahol jártál. Ezeket a gyermekeimmel, unokáimmal és azok leszármazottaival is meg fogom ismertetni - fogta az uralkodó a társa készülékét, amelyen a korábbi felvételeit láthatta.

A királynő és az utazó felkerestek egy épületet, ami úgy nézett ki, mint egy mecset minaretek nélkül. Előttük az ajtók automatikusan kinyíltak. Odabent láttak hologram felvételeket egy csillagrobbanásról, illetve megsemmisülő állat és növényvilágról.

- Ez a hely az Elüsziont ért legszörnyűbb csapásnak és azok áldozatainak állít emléket - mondta az uralkodó.

Ahogy járkáltak és a freskókat is megfigyelték, az uralkodó mesélt vendégének a gamma-sugárzásban odaveszett utódairól és arról, hogyan sikerült újjáéleszteni a társadalmat. A zöld, pikkelyes szerzet és a nő tovább utaztak a gépükkel. Egy tisztás fölé érve láttak a fák ágait legelő elefántokat. Közel az önműködő géphez zöld papagájok repültek el.

Később a wowoki és Idriszen az északi-sarkvidéket jelentő óceánban merültek alá, ahol kitartóan és nagyon gyorsan tudtak több tíz kilométert úszni, mire a fenekén megérkeztek az uralkodó Abzu nevű fiának az üvegpalotájába. A kissé duci fiatalember úgy szintén vendégül látta a jétát, majd úszva vágtak neki a víztömegnek. Az északi-, és a déli sarkvidéket jelentő óceán fenéken is csak messziről látták a vízi alatti életmódot választó elüszioniak otthonait.

- Úrnőd vízben élő utódai nem bántják az állatokat - nézte Xolot halak óriási raja mellett úszó két fiatalembert.

- Itt sok család feje az én leszármazottam. Táplálkozunk ugyan a halakkal, de nem szennyezzük a környezetet.

Abzu komolyan vette, amit mondott. Az óceánfenekeken élők mindegyike tudta róla, hogy nagyon keményen büntetné azokat, akik kárt tennének az élővilágban.

- Ahol nincs emberi jelenlét, ott nyoma sincs környezetszennyezésnek. Ez nagyon tetszik - így a jéta, amikor korallok fölött haladtak el.

A wowoki lakost később Bellatrix vitte magával egy ék alakú hajóval azért, hogy ő is megmutassa neki a saját bolygóját. Xolot végül megérkezett a Tatantinra, amely felszínén kéklő tavak, zöld erdők és beépített területek sokasága váltotta egymást. Ahogy az űrhajó ereszkedett, utasa több kilométer magasságú épületek között repült. A jéta a legfurább kinézetű emberekre lett figyelmes. Volt, akinek szürke volt a bőre, másnak hegyes fülei és csiga szarvai voltak. Mind nagy magasságba repülve élvezték a sebességet.

- Tatantin lakói a levegőben is megállják a helyüket - mondta a wowoki, amikor elhaladt mellettük egy olyan alak, akinek frizura gyanánt gilisztaszerűségek nőttek a fején.

- Ezek itt mind robotok, akik olyan fejlettek, hogy már érzelmeik is vannak - mondta az űrhajóban láthatatlanul jelenlévő Bellatrix, amikor egy kacsacsőrű, hegyes farkú alak haladt el alattuk.

A jéta szabadon járt kelt a Tatantinon. Az utazó a városokban sehol nem látott járműveket, mert a felszínen élők a testükbe szerelt berendezéssel is eljuthattak a bolygó egyik pontjáról a másikra, járműveket csak űrutazásra használtak. Xolot az erdők állatait is megfigyelte, akiket a lakók a saját kényük-kedvük szerint kísérletezve hoztak létre. Látott kígyót, ami a talajból jött elő, majd egy fára tekeredett fel; nyolc lábon cammogó polipszerűséget, ami négy csáppal tépte a faleveleket. A legkülönlegesebb egy olyan szerzet volt, ami a lombkoronákban is tudott ugrálni, s jóval fölöttük is repülni. A bolygó belsejébe is ellátogatott, ahol már mellette sétált a kontyos hajú, holografikus Bellatrix, aki felül csupán egy nagyon keveset takaró melltartót viselt, de lefelé szélesedő nadrágja a földig ért.

- A testünk módosításával mindenkinek lehetősége van arra, hogy olyan külseje legyen, amilyent csak szeretne - mondta a hölgy, amikor elhaladtak egy három méter magas, földig érő karú, lila ember mellett.

- Én ezzel nem teljesen értek. Az én világomban annyi belefér, hogy a génjeinket úgy módosítsuk, hogy több mindent kibírjunk, de a külsőnk teljes átformálásával már nagyon messzire merészkedünk - így társa, amikor egy olyan embert láttak edzeni, akinek nem volt alsóteste, de öt karjával ügyesen ugrált egyik falról a másikra, mert ujjai hegyén tapadókorongok voltak.

A wowoki látogató és Bellatrix visszatértek az ék alakú hajóba és a rendszernek a másik bolygójára, a Mardukra utaztak. A jármű láthatatlan védőburka adta a védelmet a nagy nyomástól és forróságtól, ahogy a bolygó belsejének több tízezer fokos, sűrű gáztengerébe merültek el, majd megkerülték a szilárd magot is.

A jéta elérkezettnek látta az időt arra, hogy tovább álljon, ezért folytatta utazását Bellatrix társaságában. Haza nem tért, mivel a sok látott dolog kíváncsivá tette. Az ék alakú jármű a galaxis messzeségei felé vette az irányt. A wowoki fényévezredekre az otthonától figyelmes lett a majdnem hárommilliárd kilométer átmérőjű - általunk, a jelenünkben - VY Canis Majorisként ismert vörös csillagra. A hajó megközelítette az égitestet, s ahogy fölötte repült, a felszíne sehol véget nem érő tűztengernek tűnt, amelynek egészén több bolygónyi méretű kitörések zajlottak.

- Ez a legnagyobb csillag ebben a galaxisban. Már a halálán van, hamarosan eléri azt az állapotot, hogy felrobbanjon - beszélt Bellatrix.

A galaxis belső részein a csillagok sokkal sűrűbben voltak elhelyezkedve, ez által a sugárzás nagyobb, az űr sötétje viszont kisebb volt, mint a kintebbi területeken, ahol a jéták és az emberek is laktak. Ezeken a helyeken Xolot a csillagok alaposabb megfigyelésével fejlesztette tovább a tudását. Az űrhajó egy huszonkettő millió kilométer átmérőjű, gömb formájú, koromfekete térrésztől tisztességes távolságban haladt egy nagy kört megtéve.

- A fekete lyukak elnyelik a fényt, a teret, de még az időt is. Olyan erős a gravitációjuk, hogy semmi nem menekülhet a közelükből - a jéta csodálattal nézte a fekete gömbobjektumot és a körülötte eltorzuló teret.

- Ami előttünk van, az egy szupermasszív fekete lyuk. Ez azt jelenti, hogy az egész galaxisunkat ennek a gravitációja tartja mozgásban - hallatszott Bellatrix hangja.

Később az LBV 1806-20 néven ismert csillagnál az űrjáró láthatatlan védőburkának iszonyatos hőmérséklettől és rettenetes fényességtől kellett megvédenie a wowoki utast, aki az ablakon kinézve egészében látta az egész látómezőt elfoglaló, fehéren ragyogó csillagot.

- Ez a csillag bocsátja ki a legtöbb fényt a galaxisban. Több milliószor annyit, mint a jéta lakta bolygók és az emberi világok napjai - mondta Bellatrix.

- Az az égitest aránylag nagyon fiatal és nagyon rövid életű lesz, hiszen iszonyatos mértékben kell égetnie az üzemanyagát.

A jéta egyszer csak úgy döntött, hogy felhagy az utazásaival, hiszen nagyon rég látta otthonát és utódját. Hazatért és egy későbbi alkalommal, a gyermekével és annak is a gyermekével együtt utazott a harmincnyolcezer méteres mélységekben a közös, tojás alakú járművükben ülve.

- Sokat járom ezt a bolygót, mert egész városrészek születnek újjá az én terveim alapján. Mindenütt beszélik, hogy milyen sok helyen jártál - mondta a hazatérőnek az utódja.

- Élményeimet meg akarom osztani az otthonommal, Klengar! Megannyi csodálatos világot láttam, de egyik sem ér fel azzal, ami itt van. Folytatom hát azt az életemet, amit egykor itt hagytam. Kutatom tovább a tengerfeneket.

- Alig várom, hogy lássam az ott élő lényeket - nézett Xolotra és Klengarra a gyermekkorú, harmadik társuk.

A három jéta a tojással még mélyebbre merült, hogy együtt figyelhessék meg a lent honos, különleges szerzeteket. A sokat látott utazó többé nem hagyta el a Wowokot. Saját elhatározásából élte a hátralévő életét az utódai körében.



Múltunkban a jövőnk

A 21. század utolsó negyedében a Holdon és a Marson megalakult az első állandóan lakott település, ahol a tudományos élet és a társadalom elitjei szakterületüknek szentelve élhették életüket. A 2095-ös évben az utóbbi égitest élettelen síkságán magányosan állt Heuréka, amelynek lakóépületeit kiépített folyosók kötötték össze a legnagyobb, központi épülettel.

Az egyik otthonban egy férfi az ablakhoz állt, hogy gyönyörködjön a páratlan, vörös sivatag látványában. Váratlanul jelezni kezdett agyának chipje, ami a szemén keresztül meg tudta jelentetni előtte egy kopasz, idős ember hologramját.

- Dimitrij parancsnok! - beszélt az otthontartózkodó a hologramhoz.

- Hendrik van Valckx! Szeretném megbízni önt egy küldetéssel.

- Ez csak egyet jelent! Kimehetek a pusztaságba! Hadd lássam ezt a bolygót az igazi valójában - lelkesedett Hendrik, majd kérdést tett fel - Egész pontosan miről lenne szó?

- Találkozzunk a központi épületben, személyesen szeretném elmondani.

A nap folyamán Heuréka egy másik épületében egy nő egy szimulációval foglalatoskodott. A virtuális valóságban egy űrhajó parancsnokaként telepeseket vitt egy távoli naprendszerbe. Amikor megérkeztek az idegen bolygó fölé, elsőként az építőrobotokat küldte le, amik felépítették az épületeket az odavitt anyagokból. Később a telepeseket is felébresztette hibernált álmukból, s miután őket beköltöztette új otthonaikba, munkát is adott nekik. Ez után a települést is megnézte magának. Kietlen kőpusztaságon állt, fölötte az űr sötétlett. "Meg vagyok elégedve magammal! Ha tovább fejlesztem a karakteremet, azt is kitalálom, hogyan váljon az egész bolygó földszerűvé." - jártak a gondolatok a fejében. Ám őt is szólította a parancsnok, ami után az agya microchipje kikapcsolta a virtuális világot, s a nappaliját látta maga körül.

- Yelena Girardot! Megbízom önt és Hendriket egy küldetéssel.

- Ugye nem azt akarja mondani, hogy hagyjuk el a kolóniát? - a nő hiába remélte, hogy mégsem kell terepre mennie, hanem otthoni munkát végezhet.

- Nekünk, itt lakóknak kötelessége ezt a bolygót felderíteni annyira, amennyire csak lehet - az idős kopasz hologramja ellentmondást nem tűrő hangon beszélt.

- A sivatagban semmi élet nincsen, még a levegőt sem tudnánk belélegezni.

- Ragaszkodom hozzá, hogy hármasban találkozzunk a központi épületben.

A település közepén két, egyforma méretű létesítmény volt, melyek nagyobbak voltak a többinél. Az egyik üvegből készült, amelyben egy park lett kialakítva, hogy a lakók fák és páfrányok között sétálva érezzék a természet közelségét. Itt találkozott Dimitrij Hendrikkel és Yelenával.

- Hogyha majd ilyenné válik a Mars felszíne, akkor lesz érdemes itt is kimozdulni - tett egy megjegyzést a nő, elnézve a fákat.

- Az nem a mi életünkben fog bekövetkezni! Minden lakótól elvárom, hogy tegye azt, amit parancsolok neki! Menjünk át a központi épületbe! - mondta Dimitrij parancsolóan.

Hárman együtt átmentek a másik legnagyobb épületbe, amelynek a vendéglátó egységébe tértek be. A pulton egy olyan ferdeszemű, emberszabású robot kapott helyet, amelynek csak felsőteste volt és a pulton lévő sínen tudott mozogni, hogy mindent elérjen. Emberi karok híján a testébe szerelt robotkart tudta hátul kiereszteni, hogy azzal elérje, majd a vendégek elé tegye a kért italokat.

- Szép napot kívánok az uraknak! Mit parancsolnak? - a robot kedvesen, Hendrik és a parancsnok szemébe nézve kérdezte a férfiakat.

- Jó reggelt, Feng! Mindketten ásványvizet kérünk - mondta Dimitrij.

- Én egy málnalevet kérek - nézett Yelena a kiszolgálóra.

A gép mindhármuknak odaadta a kívánt italokat, s mivel bele volt programozva, hogy beszélgetéssel szórakoztassa a vendégeket, így kérdezett:

- Történt valami érdekes mostanában? Ha bármit el szeretnének mondani én, nyitott vagyok minden témára.

- Most fontos ügyben vagyunk itt - mondta a parancsnok.

A három jövevény fotelokra ült le egy asztal köré. A parancsnok az italába kortyolt, majd így beszélt a társaihoz:

- Térjünk a lényegre, hogy miért is vagyunk itt valójában!

- Ami azt illeti, érdekel, hogy mi lesz a küldetésünk - ivott egyet Hendrik is.

A kopasz öreg közelebb hajolt a másik kettőhöz, és amikor azok is úgy tettek, tovább beszélt:

- A drón, amit kiküldtem a sivatagba felfedezett a felszín alatt egy olyan helyet, ami termekből és folyosókból áll. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet az, hiszen mi vagyunk az első lakói ennek a bolygónak.

- Az én területem a vízözön előtti emberiség kutatása. A Föld mindegyik kontinensén találtam nagyon sok mindent, ami igazolja, hogy az azelőtti emberi civilizáció szuperfejlett technológiákkal uralta a bolygót. - kortyolt az italába Hendrik.

- Találtál bármit, ami arra utal, hogy a Marsra is eljutottak volna? Mi van, ha csak egy barlangrendszer? - lettek kételyei a nőnek a hallottak után.

- A drón felvételei alapján képtelenség, hogy természetes úton keletkezett - nézett Dimitrij Yelena szemébe.

- Kezeljük nyitottan a szokatlan felfedezéseket, hiszen azok bármikor új ismereteket nyithatnak meg előttünk - az előző emberiség kutatója örömmel vette, hogy küldetése lesz.

- Az ön munkáját elismeri a tudomány és a könyvei a vízözön előtt élt emberi civilizációról nagyon népszerűek. Magam is elolvastam mindegyiket, ez az oka annak, hogy ön az egyik ember, akit megbízok ezzel a küldetéssel - mondta a parancsnok a férfi társának.

Hendrik nagyon meggazdagodott a műveiből, s egyre inkább a tudományos élet legfelsőbb köreiben érezte jól magát. Elismertségével együtt járt, hogy egyre inkább a munkájának élt, emiatt elhagyták volt szerelmei. Híres és gazdag emberként egyike akart lenni azoknak, akik elsőként telepszenek meg véglegesen egy idegen égitesten, hogy gondtalan életüket éljék. Korábbi párkapcsolataiból született gyermekei a Földön maradtak, de amennyire ideje engedte, tartotta velük a kapcsolatot.

- Ha nem természetes, akkor egy idegen faj is létrehozhatta, egy olyan, amilyenné mi válunk a jövőben. Egy robot képes lenne felderíteni azt a helyet, elvégre abba az irányba haladunk, hogy minden, ami túl nehéz, vagy kényelmetlen, azt a gépekkel végeztessük el - ivott egyet Yelena, aki nem lelkesedett a terepmunka ötletéért.

A nő most is, mint mindig szívesebben maradt volna otthon, ahol kényelemben végezheti a szellemi munkákat. Egész felnőtt korában hivatásának élt olyan szinten, hogy nem igazán járt társaságokba és családot sem alapított. Mivel hitt a géntechnológiában is, úgy vélte a klónozással is megoldható, hogy új embereket már élőkből is létrehozzanak.

- Nem bízhatunk mindent robotokra, hiszen túlzottan eltunyulnánk, ha mindent a technika vívmányai oldanának meg - vetett egy pillantást Hendrik az éppen egy vendéget kiszolgáló Fengre, majd társaira nézett - Az otthonainkból is muszály néha kimozdulnunk, ez a bolygó különben is idegen még az ember előtt. Én kifejezetten örülök annak, hogy itt a lehetőség az ismeretlen terepre menni.

- A maga részvételéhez ragaszkodom, mert az idegen naprendszerek tanulmányozásáért kapott elismerést. Még az is lehet, hogy felfedeznek ott valamit, ami előbbre viszi az emberiséget - nézett a parancsnok a nőre.

A beszélgetés és az italok elfogyasztása után mindhárman visszatértek az otthonaikba, ahol a küldetés két megbízottja felkészülhetett az útra. Sötétedés után Yelena visszatért a vendéglátó helyiségbe, ahol többen is társalogtak. Csak ő támasztotta a pultot, miközben a kiszolgáló robottal beszélgetett, ami viszont többször is elmozdult előle, hiszen a nap végén mindenki jobban ráért a közösségi helyiségben tartózkodni, így aztán a robotnak is több munka akadt ilyenkor.

- Én azért figyelem meg az űrt, hogy felmérjem a lehetőségeket, hogy az ember milyen körülményekhez alkalmazkodjon teljesen másfajta bolygókon. Több lehetőséget felvázoltam komoly szakembereknek - mondta a nő a ferdeszeműnek.

- Én szívesen beszélgetek a csillagokról és a legújabb technológiákról is, hiszen minden kategóriából számtalan ismeret van belém programozva - a robot nyitottságot sugárzó arckifejezéssel beszélt.

- Most valahogy nem ahhoz van kedvem - sóhajtott Yelena, majd folytatta - Inkább otthon szeretek dolgozni, ahol tele vagyok komoly műszerekkel.

- A programomnak része, hogy meghallgassam mindenki problémáját és tanácsokat is adjak - mondta Feng.

- Mi, emberi lakók jól el vagyunk itt az otthonainkban, amik úgy vannak berendezve, hogy tudjuk a munkánkat is végezni. Azért találták fel a gépeket, hogy azok menjenek a nem embernek való terepre. Még inkább így lesz ez akkor, amikor fajunk kirajzik a galaxisban.

- Manapság a génmanipuláció tudománya is nagyon fejlett. A gének módosításával is lehet majd alkalmazkodni a földitől eltérő környezetekhez, tudnék mit mesélni ezekről a technikákról is.

- Fajunk nem tart még ott, hogy idegen bolygón is életben maradjon a nem mesterséges környezetben.

Feng, a kiszolgálórobot

A küldetéssel megbízott nő hazament, miután eleget beszélgetett a géppel és eltette magát a következő napra. A következő nap reggelén ő és Hendrik szkafanderbe bújtak, hiszen a planéta felszínén sehol nem volt belélegezhető levegő. Ez után egy számítógép által vezérelt terepjáróba ültek és azzal indultak neki a vörös sivatagnak. Heuréka már kikerült a látóterükből, amikor Hendrik így szólt:

- Az én családomban soha senki nem volt híve a multikultiralizálódásnak. Minden felmenőm flamand - mondta a férfi.

- Nekem az apám francia, de az anyám finn-szerb anyától származik. Büszke vagyok arra, hogy a véremben több etnikum keveredik.

Már több mint kettő órája haladtak a járművel, amikor az lassított, végül megállt. Utasai kiszálltak belőle és figyelmesek lettek egy talajon tátongó lyukra.

- Derítsük ki, hogy mi ez! - mondta Hendrik.

Azzal mindketten elindultak lefelé. Ahogy sisakjuk lámpájával világítottak a vaksötétben, látták, hogy egy lépcsőn haladtak.

- Mostmár nincs kétségem, valakik eljutottak ide - Yelena furcsának találta, hogy ismeretlenek építkeztek volna oda.

Hosszú időbe telt, mire a lépcső legaljára értek, majd egy folyosón folytatták a sétájukat. Végül egy elágazáshoz értek, ahol így szólt a férfi:

- Széledjünk szét, látni akarok mindent, ami itt van.

- Ilyen erővel egy kutatórobotot is küldhettünk volna, mi csak néznénk otthonról, hogy mit lát a kamerájával.

- Úgyis az az igazi, ha mi magunk éljük át az igazi élményt. Itt mi vagyunk az első emberek, éljünk a lehetőséggel, hogy olyat láthatunk, mint még senki.

Külön folytatták a sétájukat és Hendrik, miután végigsétált a hosszú folyosón egy nagy, üres teremben találta magát, ahol a semmiből tűnt elő egy nagy, holografikus női arc.

- Ki vagy te, idegen? - kérdezte az arc.

A férfi egy ideig nem is tudott szólni a döbbenettől, hogy ott állt egy ismeretlen helyen, s mégis megszólította valaki (vagy inkább valami) az ő nyelvén.

- Én Hendrik van Valckx vagyok! Szerző, aki az özönvíz előtti világ kutatásáért kapott elismeréseket és műveimet a Föld minden pontján olvassák, számos nyelven.

- Az én nevem Mahádévi! Ennek a bázisnak vagyok az irányítója, ami földi időszámítás szerint több mint húsz évezrede épült. Rá tudok hangolódni Heuréka rádióira és így vagyok képes megtanulni azokat a nyelveket, melyeket jelenleg beszélnek a Földön.

- Döbbenetes! Sokkal régebb óta lennének technikai emberi civilizációk, mint azt gondolná a tudomány?

- Már elvesztek az adatok arról, hogy jöttem létre, de nézd meg, milyen emlékeket őriztem meg a megalkotásom előtti időkből.

Mahádévi arca

A női arc eltűnt, majd holografikusan kivetített csillagok töltötték be a termet. A férfi előtt egy bolygó jelent meg és így beszélt az immáron láthatatlanul jelenlévő Mahádévi:

- Ez a bolygó a Sziburusz! Itt történt az, hogy az embert óriásrobotok kitenyésztették és irányították az egész történelmüket, amíg fel nem lázadtak a gépek ellen, akik elpusztították a civilizációt az őshazán és ezért fel kellett kerekedni új hazát keresni.

- Még csak nem is a Földről származunk - mondta Hendrik, miközben technikai fejlődés, városalapítások és minden egyéb zajlott körülötte.

Újabb felvételek jelentek meg egy fiatal férfiról, majd így beszélt tovább Mahádévi:

- Az ő neve Enme-an-namu!

- Tudsz róla mutatni felvételeket? Kíváncsi lettem, hogy mivel foglalkozott.

A beszélgetés után Hendrik látta maga körül, ahogy Enme-an-namu fiatal katonaként az akkor használatos lőfegyverek használatára és a harcászati technikákra képezte ki a katonákat, később pedig egyre magasabb pozíciókba emelkedett. Az emberek már az ő főparancsnoksága alatt harcoltak gépi elnyomóik ellen, majd az ő vezetésével vándoroltak az Univerzumban, ha megtelepedtek egy bolygón, ott újjáépítették a civilizációt. Enme-an-namu a testét az űrhajókon és a bolygók felszínén is kőkemény edzésekkel tartotta karban.

- A Földön folytatódott a történelmünk - mondta Hendrik.

A szavak után egy olyan háború jelenetei töltötték be a termet, ahol az emberi faj egy királynő parancsnoksága alatt hódító háborút vívott egy alacsony, zöld, félig hüllő, félig emberszerű faj ellen. Amikor megjelent egy óriási, sas formájú űrhajó, a láthatatlan hölgy folytatta:

- Ez az űrhajó Garuda, a Föld akkori alkirálynőjének, Bellatrixnak volt a zászlóshajója.

- Garuda egy mitikus madár, egy szent az indiai mitológiában.

- Mivel rá tudok hangolódni a számítógép hálózatotokra, erről az emberiségről is sok minden megtudtam általatok. Így tudom azt is, hogy az elmúlt évezredekben nagyon sok minden feledésbe merült, vagy elmásították a szövegeket, ez a hadiűrhajó egy legendás lényként őrződött meg a Föld lakóinak emlékezetében. Ez után a kozmikus háború után az akkori szupercivilizáció lenullázódott és kezdődött minden elölről.

- Bellatrixról maradt emléked? - Hendrik meg akart tudni mindent, amit csak lehetett.

- Csak annyi, hogy az emberek királynőjének volt a lánya, akinek személyiségét a halála után a számítógép-hálózatra töltötték fel.

Mahádévi képes volt arra, hogy egyszerre több helyen is jelen legyen a bázis computer rendszerében, így Yelena is látott űrbéli jeleneteket. Egy távoli bolygó képe jelent meg előtte, ahová a Földet elhagyó emberek Garudával érkeztek. Ez után a bolygó kolonizálásáról zajlottak a jelenetek, ami a digitális létformaként tovább élő Bellatrix irányításával zajlott. Amint az erdők, a tavak és a városok egybe nőttek, a lakók az égitest belsejét is átformálták és benépesítették.

- Olyan lelkesítő a gondolat, hogy ez vár ránk, a Föld lakóira és erre kiderül, hogy fajunk már régen megkezdte az űr kolonizálását. Viszont, ha kapcsolatba tudnánk lépni velük, tanulhatnánk tőlük, hiszen mi és ők egyek vagyunk - Yelena egy új lehetőséget látott meg a jelenetekben.

A távoli bolygó lakói közül a felszínen élők egyre tökéletesebbé váltak önmaguk gépesítésével, míg a belsejében lakók a génmanipulációval a felismerhetetlenségig átalakították a testüket. Mahádévi egy másik bolygónak a kolonizálását is megmutatta, amint a két sarkvidék óceánokká, a többi része pedig burjánzó erdővé vált, s közben így beszélt:

- Ez a bolygó Elüszion, a királynője Idriszen, aki gyermekek ezreit szülte a bolygójára, akik keveredve egymással, unokákkal ajándékozták meg, az újabb generációk még újabbakat nemzettek, így ez a királynő egy olyan társadalmon uralkodik, ahol mindenki az ő leszármazottja.

A királynő és utódai évezredekig maradtak örökké fiatal felnőttek és az állóképességük is rendkívül megnőtt, hiszen kilométerek százait tudták legyalogolni, vagy leúszni, anélkül, hogy elfáradnának. Yelena az őt körülvevő emberalakokat figyelve így beszélt:

- Az egyre jobb géntechnika a földlakók számára is lehetővé teszi, hogy rendkívül hosszúra nyújtsák az életkort. Elüszionról hallottam, hogy a túlvilág a görög mitológiában, a rómaiak pedig Elíziumnak hívták.

- A Föld nagyon sokáig kapcsolatban volt a többi emberi világgal, ezért Elüsziont is megőrizte az emlékezet úgy, hogy idővel ebből lett az antik hitvallásban a boldogok szigete, ahová az istenek kedveltjei kerültek haláluk után, a kereszténység pedig a Mennyországként őrizte meg.

Mindkét Heurékából érkezett ember egyszerre határozta el magában, hogy a látott dolgokat meg kell osztaniuk egymással. Amikor összetalálkoztak az elágazásnál, a férfi szólt elsőként:

- El sem fogod hinni, hogy mit láttam! Nem is az özönvíz előtti emberiség volt az első a Földön.

- Én azt láttam, hogy az ember más bolygókon is megtelepedett már előttünk.

- Menjünk haza és mondjuk el mit láttunk!

A két ember kijutott a bázisról, s visszamentek Heurékába, ahol beszámoltak Dimitrijnek arról, amit láttak. A kopasz, öreg parancsnok kikapcsolódás gyanánt elment a férfi megbízottal társalogni központi épületbe.

- Ehhez a Mahádévihez muszály lesz újabb küldetéseket szervezni. Nagyon sokat tanulhatnánk tőle - ivott Dimitrij a narancslevébe.

- Abban is a hasznunkra válhat, hogy nehogy velünk is megtörténjen az, ami a minket megelőző emberiségekkel. Már rendelkezünk olyan fegyverekkel, melyek a civilizáció pusztulását okozhatják - mondta Hendrik.

- Ha a holografikus nő által jobban megismeri az elődeit az ember, az ő hibáikból okulva is jobbá válhat és eljuthat idegen világokba - tette Feng a málnaszörpöt Hendrik elé.

- Köszönöm Feng, inkább végezd tovább a munkádat! - fizette ki a bázist megjárt férfi az italát.

A beszélgetés után mindkét ember hazatért, hogy csakúgy, mint a többi lakó, ők is folytassák tevékenységeiket.

Mahádévi őrzi az előző világok emlékeit


Történetek a hajdani világokról

Földünktől harminchét és negyed fényévre keringett a Merkúrnál nagyobb, de a Marsnál kisebb Elüszion bolygó, amely nem más, mint egyetlen, összefüggő erdőség. Kivéve a két sarkvidékét, melyek óceánok.

Történt egyszer, évezredekkel a jelenünk előtt, hogy az északi óceán alján úszott egymás mellett két fiatal: egy férfi és egy nő. Génmanipuláltak lévén már száz kilométert is úsztak az óceánfenéken, de még mindig nem fáradtak el. Sőt! A leggyorsabb földi futónál is sokkal nagyobb sebességgel tartottak egy korallzátony felé.

- Hagyjátok békén a korallokat! - lőtt a kék turbánt és kék öltözéket viselő fiatalember két kamaszfiú felé, akik ágakat akartak letörni.

- Pedig ez otthon szépen díszíthetné a szobánkat, Abzu! - szólt vissza a kamaszok közül az egyik.

- A természetben senki nem tehet kárt! Tűnjetek el innen, ha jót akartok magatoknak - így, aki lőtt, mostmár erélyesebben.

- Ugyan Abzu, csak gyerekek! Higgadtabban is el lehet őket küldeni - szólt rá az ismét lőni készülő fiatalemberre a hosszú, sötétbarna hajú hölgytársa.

- Idriszen! Hogy tiszteljék az értékeinket, ha nem lépünk fel keményen? - mondta a fiatalember, aki

csupán rájuk akart ijeszteni fegyvere kábító lövedékével, hiszen azok kárt nem tudtak tenni a korallokban.

- Majd én beszélek velük! - így a nő, s amikor a fiúkhoz ért, hozzájuk szólt- A korallok is ugyanúgy élőlények, mint mi vagyunk. Ugyebár nektek sem lenne jó, ha valaki ok nélkül kárt tenne bennetek?

- De anyánk! Tudod, milyen jól mutatnának ezek egy polcon? - így az egyik kamasz.

Idriszen volt a bolygó uralkodója. Hosszú élete folyamán gyermekek ezreit nemzette oda, akik unokákkal, azok pedig újabb generációkkal gyarapították a planéta lakosságát. Közben a génmanipuláció azt is lehetővé tette számukra, hogy elképesztően hosszú ideig maradjanak fiatalok. Mivel minden lakó az uralkodó utódja volt senkinek nem volt szokása őt felségnek, vagy úrnőmnek szólítani, helyette az ő megszólítása mindenki számára anyánk volt, vagy éppen nevén nevezték.

- Inkább menjetek haza! Abzut ti is ismeritek annyira, hogy bekeményít, hogyha kell - a királynő abban bízva beszélt a fiúkhoz, hogy elkerülhető egy komolyabb konfliktus.

Idriszen egyik gyermekeként Abzu volt a két óceán fenekén lakók vezetője, aki nagyon is komolyan vette a természet tiszteletét, és keményen büntette a kártékony tevékenységet folytatókat. Ez alól a vadászat volt az egyedüli kivétel, hiszen, akik a vízi életmódot választották halakkal táplálkoztak.

A fiúk hallgattak úrnőjük szavaira és hazaúsztak, míg ő a fiával együtt tovább haladt. Már messze voltak a koralloktól, amikor együtt sikerült lőni egy jókora halat, amit ketten együtt vittek el. Amikor Abzu üvegpalotájához értek, megfelezték a zsákmányt. A fiatalember a konyhába szólította a vele egy háztartásban lakókat, akik az utasítására elkezdték feldarabolni a tetemet.

- Gyertek! Ti is vegyétek ki részeteket a munkából! - a hazatérő parancsolón szólt a nappaliban építőkockákkal játszó két gyermekre.

- Ugyan apám! Még csak gyerekek, hadd éljék ki magukat a játékban! - csatlakozott egy látszólag késői kamasznak tűnő lakó.

- Légy szigorúbb a gyermekeidhez! Minél előbb meg kell tanulniuk, hogy kötelességek is vannak az életben! - nézett Abzu a fia szemeibe, majd az unokáihoz beszélt - Nyomás a konyhába, különben nem kaptok abból, amit vadásztam!

- Hallgassatok nagyapátokra, tudjátok, hogy, amit mondd azt komolyan gondolja - mondta a gyermekeknek a kamasz, ismerve apja kemény természetét.

Idriszen a kupolatetős, nyolcszög alaprajzú palotájában ugyancsak utasításba adta a vele együtt lakóknak - akik a társadalom legfontosabb tagjai voltak - hogy közösen dolgozzák fel a zsákmány másik felét, míg ő kipiheni a hosszú út fáradalmait. A királynő őszintén hitte, hogy legjobban a közös munkák tudják összekovácsolni az embereket és, hogy a kétkezi munka nemesíti a lelket, ezért a bolygóján mindenki dolgozott, még ő maga is. Miután elkészültek az ételek, el is fogyasztották azokat. Az uralkodó szebbnél-szebb virágokat ültetett el a palotáján kívül, amikor a hosszú, vöröses hajú; duci női lakót hívatta magához, akit így szólított meg:

- Fontos beszédem van veled, Minerva!

- Hallgatlak, anya! A lányom unokája olyan édesen szunyókál -a vöröses hajú halkan beszélt, hogy ne ébressze fel a karjaiban alvó kisbabát.

Idriszen földdel takarta be egy fehér virág gyökereit és vizet öntött rájuk, majd így beszélt:

- Nekem most el kell mennem a Tatantin rendszerébe. Amíg távol leszek, te fogsz ügyelni az egész bolygóra.

- Mindig én vagyok az uralkodó a távollétedben, most viszont olyan jól esik dédelgetni legkisebb lányom gyermekét.

- Ugye, milyen szép helyen élünk? Volt időm kiismerni az összes virágfajtát. Tudom mindről, hogy mire van szükségük - nézett végig az uralkodó a virágokon, melyek a legnagyobb gondoskodással lettek elültetve az otthona körül. Ez után a gyermekéhez beszélt - A többi lakóról se feledkezz meg!

- Akárhányszor rám bízod Elüszion lakóit, mindig gondom van rá, hogy meglegyen mindenük, amire szükségük van - így Minerva, aki anyja helyetteseként rendszerint a legnagyobb odaadással törődött a populációval.

Idriszen, miután elbúcsúzott lakótársaitól, hat fejnélküli robot testőr társaságában egy űrhajóba szállt, s ahogy távolodott figyelte otthonát, ami egyre kisebbnek tűnt, míg végül láthatóvá vált, ahogy egyetlen bolygóként keringett az Apollón nevű csillag körül, azzal együtt pedig a valamivel nagyobb Héliosz körül, attól tisztességes távolságra. Nagyon hosszú utazás után érte el úti célját. A Tatantin egy mindössze háromezer kilométer átmérőjű bolygó volt, ami ugyancsak két nap körül keringett, kilencvenegy fényévre Földünktől. "A nagyobbik Vitzilopocstli körül kering az egész rendszer a kisebbikkel, Samassal együtt. Milyen rég volt, hogy közelről tanulmányoztam ezt a két csillagot" - jártak a gondolatok Elüszion úrnője fejében, miközben közeledett végállomása felé. A hölgy egy ezer kilométer átmérőjű, ikozaéder alakú űrállomásra tartott, ami a rendszer másik bolygója (egy sötétkék-; világoskék-; és rikítókék forgószelekkel borított, Jupiternél másfélszer nagyobb átmérőjű, Marduk nevű gázóriás) körül keringett.

- Megérkeztünk Nibirura, most vagyok itt életemben először - suttogta magában a királynő, amikor járműve elérte az űrállomás bejáratát.

Az űrhajó az ikozaéder belsejében egy óriási, hosszú járatban folytatta útját. Amikor megállt az egyetlen női utas és testőrei átszálltak egy másik járműbe. Körülöttük más járművek is közlekedtek és a királynő járókelőket is látott, hiszen az űrállomás rengeteg embernek adott otthont. Egy hotelhelyiségben lett elszállásolva, ahol kedvére informálódhatott az objektum történelméről és a lakók életmódjáról, így, hogy szabadidői jelentős részében a művelődésben tudta örömét lelni igazán.

Amikor eljött az ideje a találkozásnak, amiért érkezett, fekete turbánt csavart a fejére, a térdig érő fehér felső és fehér bugyogónadrág pedig átszíneződött teljesen feketére. Az uralkodó csak akkor hordta olyan formában az öltözéket, amit most is viselt, ha politikai találkozókon kellett részt vennie. Amikor megálltak egy ajtó előtt, majd kiszálltak, Elüszion űrnője így szólt robotjaihoz:

- Itt várakozzatok, amíg tárgyalok!

A királynő ez után betért egy olyan helyiségbe, ahol találkozott egy khimarból és abayából álló fekete öltözéket viselő, holografikus hölggyel és egy szakállas, turbánt és díszes kaftánt viselő fiatalemberrel.

- Béke legyen veletek! - tartotta fel jobb tenyerét a jövevény.

- Üdvözlünk! Már csak rád vártunk! - köszönt a holografikus.

- Veled is legyen béke! - ismételte meg a szakállas az utolsóként érkezett kézmozdulatát, majd egyszerre beszélt mindkét nőhöz - Idriszen, Bellatrix! Rögtön térjünk is rá a lényegre, hogy miért vagyunk itt!

Megjelent hármójuk előtt egy bolygó holografikus képe és azt figyelve beszélgettek. Látták, ahogy a planéta teljesen kristállyal borított felszíne fokozatosan alakult át három kontinenssé és egy azokat körülölelő óceánná.

- Tatantinon már nagyon magas fejlettségi szintet ért el az anyagok szerkezeti átprogramozásának a technológiája. Ez a bolygó, a Sakria is ezzel a módszerrel formálódott át egy élhető égitestté. A legigazságosabb az lenne, hogyha én uralnám az ottani populációt is - ismertette a holografikus Bellatrix a látottakat.

- Az egyik kontinensére viszont az én hazámból mennek oda a telepesek, akik az én fiam vezetésével építik fel a saját világukat. Úgy lenne igazságos, hogy a planétát felosszuk egymás között - a szakállas erélyesen reagált a szavakra, miközben a legkeletibb földrészen zajló munkálatok vetítődtek eléjük.

- Sakrián az én nanorobotjaim építik fel a városokat, Dzsedefré. Igenis jogos, hogy ez a bolygó is az enyém lesz - beszélt a hologramnő, emeltebb hangon.

- Azok az utódaim, akik oda telepszenek, szintén maguk építik a saját társadalmukat, ahogy állatokkal is én népesítem be a bolygót. Szerintem a maguk uraiként, tőlünk függetlenül alakítsák ki saját világukat! - kapcsolódott be az eddig szótlan Idriszen is a beszélgetésbe.

- Márpedig a sakriaiak az én alattvalóim maradnak, mivel a bolygó átalakítása az én irányításom alatt zajlik - Bellatrix határozottan beszélt, hiszen computerizált létformaként képes volt egyszerre gépek millióit is irányítani.

- A tőlem elvándorolt telepesek ebbe nem fognak beleegyezni, úgyhogy hárman leszünk az uraik - a szakállas kemény szavakkal győzködte a hölgyeket a maga igazáról.

- A bolygó nagyon messze van az otthonainktól, ezért egyikünknek sem lenne joga uralkodni a lakói fölött. Ezt nyilván ők is így gondolják! Ha ragaszkodtok a saját hatalmatokhoz, abból függetlenségi háború lesz, ami nagy kiadásokkal fog járni, amit a népeink is megszenvednek - nézett Idriszen mindkét társára.

- A populációt változatos mesterséges intelligenciák is kiegészítik, akiket gyerekjáték engedelmességre programozni - így Bellatrix.

- Azokra mi szükség van egy emberi társadalomban? - kérdezte az elüszioni királynő.

- A gépek megkönnyítik az életet. Nem értem, hogy mi bajod van velük - csodálkozott Dzsedefré.

- Amikor az első világom felépült, elért a társadalom egy olyan szintet, hogy már minden háztartásban volt legalább egy emberszabású robot, vagy virtuális személy, amiket képesek voltunk kényünk-kedvünk szerint fejleszteni. Annyira jóra sikerültek, hogy a lakók - beleértve engemet is - egyre kevésbé törődtek egymással. Mindenkit túlságosan lekötött a saját mesterséges intelligenciája - felelte Idriszen.

- Aztán jött a szupernóva - mondta Bellatrix.

- A gammasugárzás szétkúrta azt a világot, de már amúgy is bukásra volt ítélve. Nagyon lecsökkent a társas aktivitás, de a katasztrófa észhez térítette a kevés túlélőt és sikerült egy új világot felépíteni a régi hamvaiból. Okulva az emberutánzatok által okozott érdektelenségből betiltottam az emberszabású robotokat és a virtuális személyeket - Elüszion úrnője mindkét társához beszélt.

- Mégis vannak még robotok a bolygódon! Gondolom te is érzed, hogy minden csúcstechnológia hasznos dolog, mert jelzik, hogy a civilizációink milyen magas fokot értek el - így a társaság egyetlen férfi tagja.

- Vannak computerizált járműveink, fejlett harci gépeink és a testőreim valóban robotok, de mind csak egyfajta munkakörben alkalmazható. Szándékosan nem túl fejlettek, nehogy az emberi kapcsolatok rovására menjenek.

- Most eszembe jutott, hogyan bukott el Tatantin első civilizációja. Ez még a megalkotásod előtt történt - mondta Bellatrix Idriszennek.

Bellatrix maga is egy olyan személy volt, aki hús-vér embernek született, de a halála után személye fel lett töltve a számítógéprendszerbe és computeri létformaként az óta is fejlesztette önmagát. Idriszent is ő alkottatta meg a Tatantinon négy ember személyiségéből, melyek közül az egyik a sajátja volt. Dzsedefré pedig Idriszen unokája volt, aki nagyon régen hagyta el Elüsziont és alapított egy új hazát. A holografikus hölgy mesélésbe kezdett, két társa pedig figyelmesen hallgatta.

Évezredekkel e történet eseményei előtt a Tatantin felszínén egymást érték a tavak, az erdők és a városok. Utóbbiakban hatalmas toronyházak tornyosultak a lakók számára. Közben közvetlenül a felszín alatt is kezdtek kialakulni az új települések, s az ott élők a gének manipulálásával alkalmazkodtak az ottani körülményekhez.

Történt egy alkalommal, hogy az egyik toronyház földszinti helyiségébe fegyveresek törtek be, akik elvittek minden mozdíthatót a felszín alatti otthonaikba. Az eseménynek híre ment, ezért Bellatrix kénytelen volt számon kérni a tetteseket. Egy teremben így dühöngött egy magas férfi, aki a nyakában fekete-fehér kockás keffiyehet viselt:

- Unjuk már, hogy a felszínieknek mindenük megvan, nekünk viszont alig jutnak jó dolgok! Amire szükségünk van, elvesszük erővel!

- A fosztogatás nem megoldás Kukulkán! Ti is és a felszíniek is a bolygó lakói vagytok, az lenne a legjobb, ha együtt szolgálnátok engem - mondta a planéta úrnője, akinek csupán az arca volt jelen, holografikusan.

- Igaza van a vezérünknek! A felszíniek maguktól semmit nem adnak oda. Ők kényszerítenek minket arra, hogy raboljunk tőlük - így az egyik férfi, aki részt vett a támadásban.

- Nekem a családom éhezik! Ha nem bűnözök, nem tudom megadni nekik, amire szükségük van - kiáltott fel egy rablótársa.

- Minden társam nevében mondhatom, addig nem állunk le a fosztogatásokkal, amíg a felszín lakói nem látják be, hogy az önzésük az oka annak, hogy idelent mindannyian nélkülözünk - tombolt a dühtől Kukulkán.

Kukulkán nélkülözésben töltötte gyermek éveit, és egész fiatalon került kapcsolatba fegyveres csoportokkal, akik közt egyre fejlesztette önmaga képességeit. Embertársai is egyre jobban tisztelték, végül kemény munka árán sikerült a vezetőjükké válni, s az óta mindig a védjegyévé vált fekete-fehér kockás keffiyehhel a nyakában mutatkozott emberei között. A felszín lakói teljes egészükben robotokká alakították magukat a nagyon régóta tartó technikai fejlődés után. Már a testük is tele volt a változatosabbnál-változatosabb kütyükkel. Bellatrix egyszerre jelen tudott lenni minden egyed agyi chipjében, így tudatta mindegyikükkel, hogy a felszín alatti, hús-vér emberek jobb életkörülményeket kívánnak maguknak, ezért azt szeretné, hogy lemondjanak bizonyos javakról, melyeket megkapnának Kukulkán sorstársai.

Az emberrobotokat hidegen hagyta úrnőjük utasítása, mind arra számítottak, hogy talál más megoldást a problémára. A túl sok technológia kiölte belőlük az érzelmeket és csak egy dolog számított nekik, hogy még fejlettebbekké váljanak. Világukból kiveszett a társadalmi összetartás, újabb kapcsolatok nem szövődtek, a legváltozatosabb technológiákkal is létre lehetett hozni akár újfajta egyedeket is. De az által, hogy a jobbnál jobb csúcstechnológiákat maguknak fejlesztették, a hús-vér lakosoknak sokkal kevesebb jutott belőlük.

Amikor Bellatrix ismét jelen volt a felszín alatt, látta az ott élők otthonait, akik épphogy csak annyira tudták módosítani génjeiket, hogy jobban elviseljék a lenti körülményeket. A családok szűkösen éltek a házaikban, s bízva vezetőjükben sokan a hadviselés tudományában mélyültek el. Napfény híján kevés mesterséges fény jutott a termőföldek génmanipulált növényeinek, ezért inkább azt ették, amit levadásztak a barlangrendszerekben, s azokat is muszály volt okosan beosztaniuk. Egy vaksötét helyiségben Kukulkán harcosai a szemeikkel világítva látták, hogy mi zajlik körülöttük. Testi erejüket megnövelték a génkezelésekkel, hogy ellenállóbbak legyenek a felszíniekkel szemben. A közelharcot gyakorolva jókora szikladarabokat tudtak egymásra dobni és azokat szétzúzni. Mások lőgyakorlatokat végezve, iszonyatos ügyességgel tértek ki bajtársaik lövései elől.

- Mindenki dolgozza ki a belét, mert így váltok még keményebbekké és kitartóbakká, akiktől több oka lesz félni a felszínieknek - a vezér kemény szavai motiválóan hatottak mindenkire, hiszen tudták róla, hogy minden harcostól megkövetelte, hogy maximálisan teljesítve fejlessze minden képességét.

- Bölcs dolog, amit teszel, Kukulkán? - a bolygó úrnőjének hologram arca mérgesen beszélt a felszín alattiak vezetőjéhez.

- A felszíniek nem fognak hadba szállni velünk. Ahhoz túlságosan leköti őket saját nagyravágyásuk. Idelent testileg és lelkileg is csak erősödik mindenki a módszereimtől. Lesz időnk megszerezni, ami kell nekünk és kialakítjuk a saját kultúránkat.

- Mindannyiiknak van saját védelmi rendszere, ha ti továbbra is támadjátok őket, ők is egyre fejlettebb eszközökkel fognak erre felkészülni.

- Belőlük hiányzik az összetartás, de mi képesek vagyunk akár mindnyájan egy emberként felvenni a harcot ellenük - jelent meg egy női harcos.

- Ha kirobbantasz egy háborút, azt nagyon meg fogja szenvedni minden tatantini. Gondolkodj! Építsétek közösen a civilizációt, amit létrehoztam! - beszélt a női hologram arc fenyegetően a vezérhez, majd eltűnt.

A planéta úrnője a gépemberek mindegyikével egyszerre tudatta, hogy a hús-vér génmanipuláltak szívében egyre nő a feszültség. Előbbiek azonban szokásuk szerint ügyet sem vetettek rá. Sokuk az űr peremén repülve vagy az agyuk által kreált kitalált világokban elmerülve adták válaszul, hogy mivel ő a legfejlettebb a bolygón, oldja meg a két világ problémáját. Ráadásul saját önvédelmi eszközeikben is bíztak annyira, hogy az újabb támadások esetén is képesek lesznek mind megvédeni magukat.

Hamarosan bekövetkezett az, amitől Bellatrix a legjobban tartott. Az egyik városban történt egy robbanás, ami romba döntötte az egyik toronyházat. Kukulkán követői ugyanis meg tudtak építeni egy nagyon erős bombát, és azt vetették be. A felszín alattiak vezetője egy hangüzenetet intézett a felszín minden lakójához:

- Ezzel a támadással azt üzenjük, hogy hajlandóak vagyunk a végletekig elmenni, azért, hogy az életkörülményeink jó irányba változzanak. Egész családok élnek idelent, akik kénytelenek bűnözni, hogy ne vesszenek éhen. Ha nem mondotok le bizonyos technikai vívmányokról, amelyek a szolgálatunkba állítva megkönnyítenék az életünket, további támadásokra kell majd számítanotok.

A gépemberek nem voltak hajlandóak semmilyen kezdeményezésre. A felrobbantott épületben különben sem lakott senki, az egészében szuper intelligens computerek intéztek mindenféle, a társadalom számára hasznos dolgot. Ezért is érintette legtöbbjüket közömbösen a robbanás híre. A felszín alatt élők viszont most is, mint mindig, az újfajta eszközökhöz is hozzáfértek. Vezérük a maga otthonából, kamerákon át tudta nyomon követni a legokosabb embereit, akik megfeszített tempóval fejlesztettek új fegyvereket és védőfelszereléseket.

- Inkább próbálj megegyezni a felszíniekkel, ha háború lesz, azt idelent is megszenvedi mindenki - mondta erélyesen Kukulkánnak egy nő.

- Engem nem irányíthatsz, mert csak úgy, mint a többieknek, neked is urad és parancsolód vagyok. Fiatalabb koromban magam is részt vettem több ütközetben, ismerem annyira a gépembereket, hogy nem adnak válaszcsapást, legfeljebb megerősítik mindenhol a biztonsági rendszereket - kísérte figyelemmel a férfi azokat, akik az újabb védelmi eszközök kijátszási lehetőségein fáradoztak.

- A gyerekeid sem veszíthetik el az apjukat, bármennyire is felnéz itt rád mindenki - az asszony továbbra is mérges maradt, miközben a három, különböző korú gyermekre nézett.

- Nem akarunk elveszteni, ne harcolj! Legyél kemény, leckéztesd meg a gépeket - hangzottak a különböző vélemények a nagyobb gyermekek szájából.

- Ahogy anyátok, ti is azt teszitek itthon, amit én mondok, mars edzeni, hogy ti is álljátok az élet nehézségeit - a családfő erélyesen förmedt rá a csemetéire.

Egy újabb támadás alkalmával egy csoport meglepetésszerűen tudott berontani egy épületbe és tüzet nyitni az ott lakó robotokra, akik visszatüzeltek ugyan, de ellenfeleik a legmodernebb fegyvereikkel felülkerekedtek és sokukkal végeztek.

- A felszíniek azt akarják, hogy katonai gépekkel küldjelek titeket a halálba, de nem akarok végezni veletek. Azt szeretném, ha ti és ők egymást kiegészítve lépnétek a fejlettség magasabb fokára - dorgálta meg Bellatrix Kukulkánt.

- Ehhez az kell, hogy együttműködjünk, amit ellehetetlenítenek - üvöltötte a férfi.

- Addig sem fogtok tudni összedolgozni, amíg te folyamatosan hadat üzensz nekik.

A hölgy elkeseredett, mivel nem akart háborút, ami a komoly fegyverekkel egyik világa pusztulását is okozhatja. Helyette próbálta tudomásul venni, hogy neki kell megoldást találni a problémára.

A gázóriás körül keringő űrállomáson Idriszen így szakította félbe női társát:

- Mondom én, hogy a túlzott elgépesedés bajt hoz a társadalomra.

- Klónozással létrehoztam új, hús-vér embereket, megnöveltem testi képességeiket és ők már a felszínen éltek. Kukulkán követői keveredtek is velük. Közben kénytelen voltam kikapcsolni a gépemberek áramköreit, hogy a többiek emberibbekké formálják azokat, akiket nem semmisítenek meg.

- Nálad még a természetes folyamatok is a te irányításod alatt zajlanak, pedig attól, hogy fejlett faj vagyunk még nincs jogunk túl sok mindenbe beleavatkozni - rázta a fejét Idriszen.

- A létezés e formája elképesztő lehetőségeket nyit meg előttem, igenis élek ezek mindegyikével. A totális gépcivilizáció megszűnt létezni, de az óta új emberfajták építik tovább a világomat és megtanultam jobban az uralmam alatt tartani a mesterséges intelligenciákat, hogy egy ekkora bukás ne következzen be még egyszer.

- Most eszembe jutott egy eset, ami még Enme-an-namuval történt meg - így az elüszionról jött uralkodó.

- Ez érdekes lesz, amíg Elüszionon laktam nagyon sok régen alkotott történetet meséltél, melyek közül sok a valóban élt hősök tetteiről szól - emlékezett Dzsedefré nagymamájának a mindenkiét felülmúló történelem-; és irodalom tudására.

Enma-an-namu egy hadvezér volt, aki jóval előttük élt. Miután az emberi faj őshazája megsemmisült, parancsba kapta, hogy vezetve azokat, akiknek sikerült elmenekülniük, találjon számukra egy új hazát. Az emberiség csak sok-sok évvel a halála után vett birtokba több bolygót is, de mivel részben belőle alkották meg Idriszent, a nő róla mondott egy történetet a társainak.

Az őshazát jelentő bolygóról elvándoroltak már felépítettek egy új világot egy kőzetbolygón, amit Odemisznek neveztek el. Vezetőjük éppen egy hadgyakorlatot kísért figyelemmel. A katonák csoportokra bomolva, más és más lőfegyverrel fejlesztették célba lövő képességüket.

- Minden újoncban látom az lelkesedést, hogy remek katonává váljanak - lépett a kiképzést vezető tiszt minden ember vezéréhez.

- Nagyon helyes! Mindannyiunk közös célja, hogy fajunk fennmaradjon, ehhez elengedhetetlen, hogy meg tudjuk védeni magunkat minden fenyegetéstől - Enme-an-namu látta, hogy mindegyik osztag csak egyfajta fegyverrel gyakorol, ezért így szólt a tisztjéhez - Ügyelj arra, hogy tanulják meg mindegyik fegyver használatát!

- Természetesen mindannyiik jól fogja ismerni az összes fegyvert, de én úgy látom jónak, ha egyszerre csak egynek válnak a mesterévé.

Maga Enme-an-namu is alapos ismeretekre tett szert az összes fegyver használatát illetően. Ezért is várta el katonáitól, hogy ebben mindenki kövesse a példáját. Egyszer csak jelezni kezdett csuklójára erősített készüléke, amibe így beszélt:

- Mondjad, Huan-Csan!

- Vezérem! Sürgősen mutatni akarok valamit.

Az emberiség vezetője búcsút vett újoncaitól és azok feletteseitől, majd egy robogószerű járművel rótta a kietlen kőpusztaságot, mígnem egy bázisra ért. Annak egyik helyiségében találkozott egy nagydarab, ferdeszemű, kecskeszakállú férfival és ketten együtt sétáltak egy folyosón.

- Senki ne lazsáljon, vagy azt akarjátok, hogy a tunyaságotok okozza civil szeretteitek vesztét? - kiáltotta a nagydarab, ferdeszemű a szimulációval, szédítő űrbéli manővereket gyakorló növendékeknek.

- Ha jó katonákat akarsz, ne hajtsd túl az embereidet, Huan-Csan! - szólt rá az összes ember vezetője a ferdeszeműre.

- Senki nem ismeri annyira az űrvadászgépeket, mint te, így te tudod a legjobban, hogy kemény pilótákat igényelnek. Aki az én parancsnokságom alatt szolgál, az mind megedződik. Minél tovább bírják a megpróbáltatásokat, igazi harcban annál tovább fognak kitartani - a ferdeszemű kemény indulatoktól fűtve beszélt.

- Attól, hogy te vagy az űrben harcoló egységek főparancsnoka, én még neked is a felettesed vagyok. Neked is csak azt mondom, amit a többi tisztnek: légy tisztába katonáid adottságaival! Tegyenek meg minden tőlük telhetőt, de ne várj tőlük olyat, ami túlhaladja a képességeiket.

A két férfi hamarosan belépett egy sötét terembe, ahol senki nem tartózkodott rajtuk kívül, csupán egy szakállas férfi, akit így kérdezett az emberiség vezére:

- Te benned kit tisztelhetek?

- Az én nevem Dzsehuti! Azért vagyok, hogy az emberi faj javát szolgáljam - mondta a szakállas.

- Ez egy holografikus személy, akit az űrhaderő mérnökei hoztak létre, hogy tudásával a hasznunkra váljon.

- Lássuk, hogy mit tud! - forgott Enme-an-namu tekintete mindkét társa között.

Az emberek vezetője katonájával együtt látta Dzsehutit kibontakozni. A hologram-ember a legújabb pilótanövendékek képzését irányította, s láthatóan mindenkinek tetszett, hogy mesterséges létformaként igazi tisztként volt képes helyt állni. Enme-an-namu egy teremben űrbéli harci egységek holografikus képét megmutatva tesztelte le mérnökök által létrehozott társának a tudását, aki mindet felismerve bőséges információt szolgáltatott róluk, hibátlanul.

- Az űrhaderő minden ismerete bele van programozva, emellett képes is önmagát fejleszteni - nézett Huan-Csan Dzsehutira.

Az emberiség vezére a szakállas szemeibe nézett, s ekképpen beszélt:

- Továbbfejlesztünk! Meglátjuk, hogy a későbbiekben mire leszel képes.

A mesterséges ember a későbbiekben már nem csak a légierő szolgálatában állt. A gyalogság újoncainak a kiképzésekor már ő ismertette a lőfegyvereket a legapróbb részletekig és megmutatta mindenkinek azok használatát. Hogy jelen tudjon lenni egyszerre mindenhol, Huan-Csan feltöltötte őt a katonaság számítógéprendszerébe és így már egyszerre több kiképzésen is képes volt bemutatni a közelharc technikáit és a manővereket is az űrvadász szimulációkban.

Dzsehuti Enme-an-namu társaságában még egy hadgyakorlaton is részt vett a computer-vezérelt szárazföldi katonai gépekkel. Az emberiség vezére figyelte társát, aki hibátlanul tudta levezényelni a különféle masinák támadó és védekező stratégiáit, a rakéták kilövését és elterelését.

- Elég hamar tanultál meg helyt állni. Ha ez éles helyzet volna, én sem tudtam volna jobban levezényelni ezt az ütközetet - emlékezett vissza a hús-vér férfi arra, hogy ő akarat és kitartás által, nem pedig mesterséges beavatkozás segítségével vált minden téren a legjobb stratégává és tett szert a lehető legnagyobb szaktudásokra a hadsereg gépei terén is.

Enme-an-namu éppen az otthonában, kézen állva nyomta felfelé testét, miközben hallgatta a különös találmányt, aki nagyon is részletesen beszélt a faj addigi sorsának alakulásáról. Mivel a vezér is igen jártas volt a témában, tudta, hogy társa valóban jó dolgokat mondott.

- Túlnőttem a katonaságon, így önmagamat fejlesztve sikerült a magamévá tennem a történelem tudományát - mondta a holografikus ember.

- De okos vagy én azért tudom ezeket, mert a katonai dolgok után az előttem élt nagy emberek tettei, a régi idők társadalmai és azok történelmei kötnek le igazán.

- Az is belém van programozva, hogy egyre gyorsabban tanuljak.

- Kapcsolódj ki!

Miután a hologram kikapcsolódott, Enme-an-namu tovább folytatta az edzést. Az elkövetkező időkben a holografikus emberhez már civil lakosok is hozzáfértek, s képessé vált újfajta ismeretek elsajátítására is. Az embereket vezető férfi egy alkalommal futással tartotta karban testét, s vezette le a napi feszültséget, amikor három katona feltartotta.

- Dzsehuti elveszi tőlem a munkát! Így, hogy remek kiképzőnek bizonyul, nincs rám szüksége a hadseregnek - panaszkodott az egyikük.

- Állítsd meg az új fejlesztést, vezérem! Kiváló tagja voltam az űrhaderőnek, de átvette a helyemet és elküldtek a seregtől - keseredett el a másik.

- Én mindenkinek meg tudtam tanítani a harci járműveink műszaki adatait és karbantartásukat! A felettesem mit képzel, hogy egy emberutánzat is tud olyan jól okítani? - így mérgesen a harmadik munka nélkül maradt katona.

- Beszélek Huan-Csannal! Ez a valaki, rosszul fejeztem ki magam, valami az alatta szolgáló értelmesek találmánya - a megállított férfi a munka nélkül maradtakat elnézve kezdett neheztelni az űrhaderő főparancsnokára.

Enme-an-namu hazafelé folytatta a futást. A következő napon felkereste a nagydarab, ferdeszemű emberét az otthonában, hogy vele tárgyaljon a mesterséges férfi jövőjét illetően.

- Dzsehuti is olyan, mint bármi, ami gép. Meg kell tanulni jól kezelni! - mondta a hangját felemelve Huan-Csan.

- Elveszi azok hivatását, akiket képes helyettesíteni! Az ő munka nélkül maradásuk pedig feszültséget szít a társadalomban. Fajunk hogyan maradjon fenn, ha hiányzik majd belőlünk az összetartás és egymás torkának ugrunk? - mérgesedett el Enme-an-namu.

- Ismersz! Minden emberem egyre jobbá és jobbá válik a katonai pályafutása alatt, mert mindnek parancsba adom, hogy az újításokkal megbarátkozva fejlessze saját testi és mentális képességeit. Dzsehuti túl fejlett program ahhoz, hogy kiiktassuk - az űrhaderők vezetője ragaszkodott nagy koponyái alkotásához.

- Figyeld meg, nem csak a katonákra, a civilekre is bajt fog hozni ez a rohadt agyszülemény.

Az emberiség vezére az elkövetkező napokban az embereket figyelve töltötte mindennapjait. Egyszer csak mérgesen szólt hozzá egy járókelő:

- Dzsehuti a sokrétű tudásával az értelmiségieket is kitúrja mindenhonnan. Valahogy meg kell fékezni!

- Ki fogom találni, hogy mi legyen vele!

Enme-an-namu olyanokat is látott, akiket annyira lekötött a hologram-ember, hogy teljesen megfeledkeztek a külvilágról.

- Kialakulhatott volna egy új párkapcsolatom, de a kedvesem inkább azt a hülye emberutánzatot választotta. Hát ennyivel több lenne egy hús-vér embernél? - siránkozott egy szembejövő, fiatal férfi.

Enme-an-namu az otthonában tornával vonta el a figyelmét a benne felgyülemlett rossz érzésekről. A kemény edzés után nem tudott elaludni. Túlságosan lekötötte a rengeteg panasz, amit a napokban kapott. Azoktól érkeztek, akik munka nélkül maradtak, mert a mesterséges ember képes volt betölteni a hivatásukat. Mások a barátaikra, szeretteikre nehezteltek, amiért megszakították emberi kapcsolataikat a nem szokványos találmány hatására, s azzal töltötték idejük jelentős részét. Az emberiség vezére teljes mértékben megértette az elkeseredetteket, hiszen neki is voltak utódai, akik közül páran odavesztek az őshaza pusztulásakor, de akik még éltek, azok szétszóródtak az új otthonukat jelentő bolygó kolóniáin, és ha úgy adódott, a fővezér tartotta velük a kapcsolatot. A férfi sétált is egyet a csillagos ég alatt, remélve, hogy az elálmosítja, de az újabb nap úgy kezdődött a számára, hogy átvirrasztott egy éjszakát. Ismét felkereste Huan-Csant, de ezúttal a bázison beszélt vele és a legfőbb mérnökével.

- Egyre nyilvánvalóbb, hogy Dzsehuti egy fertő a civilizációnk számára - mondta az emberiség vezére.

- Az, hogy még nem volt időnk kitapasztalni, hogyan kezeljünk egy ilyen alkotást, még nem jelenti azt, hogy egy veszedelem lenne. Minden új találmányt tovább kell fejleszteni, mert fajunk fennmaradásának kulcsa a technika fejlődése - az űrhaderők főparancsnoka erőszakosan beszélt mindkét társához.

- Jól beszél Huan-Csan! Az újabb gépek előrébb visznek mindannyiinkat - így a mérnök.

- A technikát kordában kell tartani, hogy mi magunk is fejlődhessünk általa, de ha a rabjává válunk, akkor nincs helye a világunkban - nézett a társaira Enme-an-namu.

- Dzsehutit nem kellett volna odaadni a civileknek is, őt az űrhaderő számára fejlesztettük ki. Az lenne a megoldás, ha ismét csak az űrhaderő, de legfeljebb a hadsereg szolgálatába állna - mondta a mérnök.

- Így is sok tiszt lesz megfosztva a hivatásától. Minél előbb meg kell szabadulni tőle - az emberek vezetője rendíthetetlenül ragaszkodott a saját véleményéhez.

Enme-an-namu, miután eleget tárgyalt az embereivel, hazament. Hamarosan eljött az ideje annak, hogy tudassa néppel is, hogyan döntött a holografikus személy sorsát illetően. Egy téren óriási tömeg gyűlt össze, hogy hallják vezetőjük szavait. Az emberiség vezére azt az öltözékét vette fel, ami pozícióját jelezte mindenkinek. A ruházat félig turbánba csavart, félig a hát közepéig lógó kendőből; hosszú ujjú, térdig érő felsőből; bugyogónadrágból és egyszerű lábbeliből álló, koromfekete öltözék volt. Így beszélt egy mikrofonba, hogy hallja mindenki:

- Mint azt mind tudhatjátok Dzsehuti nagyon sok ember életét megkeserítette az által, hogy elvette a munkájukat és kapcsolatokat tett tönkre, amiért sokaknál függőséget okozott a megléte. Elismerem, ilyen technológiát még nem fejlesztett ki az ember a történelme folyamán. Sokunk remélte, hogy a javunkat fogja szolgálni, de tévedtünk! Én magam is eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, hogy ez egy haszontalan dolog. Fajunk akkor marad fenn, ha mind összetartunk, mindenki hozzátesz a közös javakhoz és legjobb tudása szerint embertársai életét is jobbá teszi, de Dzsehuti mindezt ellehetetleníti. Úgy döntöttem, megszűnik létezni, hogy a munka nélkül maradtak visszakapják állásukat és a régi barátok ismét egymásra találjanak, mert a közös munka és a közös célok azok, amik igazán előreviszik civilizációnkat.

Az emberek vegyes érzelmekkel fogadták vezetőjük szavait, de a mesterséges ember eltűnése után mindenki fokozatosan kezdett visszatalálni régi önmagához.

Az ikozaéder alakú Nibirun tovább folytatta a beszélgetést a három, különböző világ vezetője. Közülük Bellatrix így beszélt:

- Tanultunk történelmet, így tudhatjuk, hogy Enma-an-namu még nem találkozott mesterséges intelligenciával, Dzsehuti előtt. Mi, akik okosabbak vagyunk nála, tudjuk, hogy ezek hogyan illeszthetők be a társadalomba.

- Jól mondod! Az én hazámban is mindenki rájött arra, hogyan éljünk együtt a csúcstechnológiákkal úgy, hogy azok ne fojtsanak meg minket - így Dzsedefré.

- Nagyon vigyázz az új technológiákkal, ha túl fejlettekké válnak, az nem a javakat fogja szolgálni - nézett Idriszen az unokájára.

- Mivel a legjobb szakértelmek dolgoznak azon, hogy a fejlett technika hogyan váljon magamfajta gépemberek javára, csak arról van tapasztalatom, hogy ez milyen előnyökkel jár. Képesek vagyunk elmenni bármilyen bolygóra és épségben haza is térni onnan - a férfi, aki maga is imádott az emberek számára idegen világokba ellátogatni először csak a nagymamájához beszélt, de aztán mindkét társához intézte szavait - Nekem is eszembe jutott egy történet, amit nem olyan régen hallottam egy utazótól.

Dzsedefré is mesélésbe kezdett, társai pedig figyelmesen hallgatták.

Nyolcszáz fényévre a Földtől, a Skorpió csillagképben, az Asgard nevű csillaghalmazban keringett a négyszáznyolvanhatezer kilométer átmérőjű Zinsu nevű bolygó, amelyet piros-, fehér-, illetve zöld felhősávok öveztek. Az égitest körül keringett egy kétszáz kilométer átmérőjű, gömb alakú állomás, a Hawaiki, amelynek belsejét mindenhol erdők borították, azokat pedig csörgedező patakok szelték át. Az állomás lakói, keresztezve a génjeiket állatokéval, maguk is szőrös állatemberekké, vagy tollas madáremberekké váltak.

Történt egyszer, hogy Hawaikit megközelítette egy ismeretlen eredetű szonda, amit a lakók észrevettek, bevitték a belsejébe és megvizsgálták.

- Mi nem tudjuk megállapítani, hogy mi ez, természeti lények vagyunk - kiáltott fel egy hiúzember lakó.

- Jól beszélsz, barátom, remekül el vagyunk itt, a saját világunkban. Küldjük át Valhallára - mondta egy héjaember.

Az állomás lakói, habár volt fogalmuk bizonyos csúcstechnológiákról, nem igazán foglalkoztatta őket a világegyetem és a fejlett tudomány. Sokkal közelebb álltak a természethez, olyannyira, hogy még ruhát sem hordtak. Otthonaikat is barlangokban alakították ki, vagy gallyakból összetákolt kunyhókban éltek. Városokat sem építettek, hanem inkább kisebb közösségeket alkotva élték mindennapjaikat.

Valhalla nem keringett a Zinsu körül, hanem egy helyben lebegett a bolygó legészakiabb pontja fölött. Ez az űrbéli város különböző méretű (mindegyik több tíz kilométer átmérőjű) gömbökből állt, melyeket a gömbök átmérőjénél hosszabb, henger formájú járatok kötöttek össze. A szonda egy olyan gömbbe érkezett, ahol tudósok éltek a családjukkal és életüket a létező összes tudománynak szentelték.

- Ez a szonda az űr egy távoli pontjáról jött! Tudjunk meg róla mindent! - mondta egy vezető beosztású tudós.

A szondát komoly kutatásoknak vetették alá, miközben át tanulmányozták a legapróbb részletekig.

- Ez a szonda nagyon hosszú ideje van úton és innen érkezett. Egy expedícióval megállapítható, hogy miféle lények küldték - mutatott az egyik tudós egy nagyon távoli naprendszerre egy holografikus térképen.

A gömbben élők felvették a kapcsolatot Dzsedefrével, aki a fejébe szerelt rádiót használva tudta megbízni Valhalla egy másik gömbjének lakóját azzal a küldetéssel, hogy odamegy és kideríti, hogy kik küldték a szondát. Ez az utazó egy farkasember volt, akinek az otthonát jelentő gömbben Hawaikiról elvándoroltak, illetve azok utódai éltek, de már szupertechnizált környezetben. A farkasember otthon tartózkodott, amikor így szólt hozzá nőstény társa:

- Még nem voltál olyan messze, mint amilyenre most merészkedsz, Fenrir! Ígérd meg, hogy épségben jössz haza hozzám, a fiunkhoz és a lányunkhoz.

- Ismersz, minden utazásom előtt alaposan felkészülök, gyermekeink pedig már felnőttek és ők is a kedveseikkel élnek. Én viszont mindennél jobban imádom az ismeretlen izgalmát.

Fenrir harcra programozott robotokat is vitt magával, hogy azok védelmet nyújtsanak számára az ismeretlen terepen. A farkasember a kalandokat keresve a legveszélyesebb helyeken járt a kihívások kedvéért. Volt már Zinsu mérgező, tomboló gázfelhőiben; alámerült a Tatantin-rendszer gázóriásának a több tízezer fokos belsejében, lakott bolygón találkozott veszélyes állatokkal. A szuperfejlett technika és az, hogy teste belül el volt gépesítve minden helyzetben megmentette az életét és utazásairól dokumentációkat is készített, melyek által népes rajongótáborra tett szert.

A farkasember elment az ismeretlen planétára, s amikor hazatért Dzsedefré küldött érte egy computerizált járművet. A férfi egy másik állomáson élt: az ötszáz kilométeres, stadion alakú Milliók Bárkáján, ami ugyancsak Zinsu körül keringett. Lakói ugyan nem módosították testüket genetikailag, de belül mindannyian el voltak gépesítve. A kemény kalandor, miután az állomás belsejébe ért nézelődött minden irányba, de nem látott természetet, csak gépeket és falakat. Az óriási járatokban a járókelőkön kívül más járművek is közlekedtek, hogy könnyebben elérjék a nagy távolságokat.

- Ez az űrváros több millió lakónak ad otthont, ezért hívják Milliók Bárkájának - suttogta magában Fenrir.

A farkasember végre megérkezett Dzsedefré otthonához, aki az óriási űrváros elnöke volt. A férfival díszes szőnyegeken térdepelve beszélgetett.

- Az egész bolygót beutaztam, amikor megérkeztem, de életnek semmi nyomát nem láttam - mondta Fenrir.

- Pedig a szonda alapján egyértelmű, hogy jó helyre kellett érkezned.

Fenrir a szemével holografikusan mutatott felvételeket és a látottakat ismertetve beszélt tovább:

- Megsemmisült minden, még a légkör is, csak néhány felvétel maradt az egykori civilizációból. Amikor az ott élők a csillagközi térbe küldték a szondájukat már nagyon fejlett gépek könnyítették meg az életüket és a különböző kultúrájú államok elképesztő méretű építményekkel fitogtatták saját nagyságukat.

- Elvileg képesnek kellett volna lenniük arra, hogy gyarmatosítani kezdjék az űrt, hogy-hogy nem ez történt? - kérdezte az űrváros elnöke.

- A jobbnál-jobb technológiák kifejlesztésével együtt járt a nyersanyagok iránti igény növekedése. Versengés kezdődött, hogy ki tud még többet kitermelni, még nagyobbat építeni, még fejlettebbet gyártani. Végezetül felélték a bolygó összes energiakészletét. Ekkor megjelent egy őrült, aki kilőtte az első tömegpusztító fegyvert, azt pedig egy másik követte - Fenrir sóhajtott egyet, majd úgy folytatta - Ezek a fegyverek egész városokat semmisítettek meg egy szempillantás alatt. A háború oly mértékű volt, hogy eltüntetett minden életformát a bolygó színéről.

- Még jó, hogy mi, Zinsu körül élők le tudjuk győzni a csillagok közötti távolságokat és különböző bolygókról tudunk beszerezni szükséges nyersanyagokat - döbbent meg Dzsedefré a látott és hallott dolgokon.

Fenrir, miután megtartotta élménybeszámolóját, hazament.

Dzsedefré, miután abbahagyta a mesélést, így szólt hozzá Idriszen:

- Fenrir műveit szoktam olvasni, így ismerem az ő kalandozásait is. Remélem, ez a története egy jó lecke arra, hogy nem szabad kiaknázni a rendelkezésre álló környezetet teljes mértékben.

- Az anyagok szerkezetének átprogramozásával képesek vagyunk otthon is előállítani nyersanyagokat, ami nem megy más bolygók rovására - így Dzsedefré.

- Mindhárman érdekes történeteket meséltünk, de szerintem térjünk vissza Sakriára - mondta Bellatrix a társainak.

- Felosszuk a bolygót és a három kontinens három uralkodónak tartozik engedelmességgel - mondta a férfi.

- Hagy járják már a saját útjukat! Én is elengedtelek, mikor megalapítottad a Milliók Bárkáját és Elüszion sem függött soha egy másik bolygótól - Idriszen erélyesen szólt az unokájához.

- Ha te nem kéred a részedet, úgy is jó - mondta a férfi az elüszioninak, majd a másik nőhöz beszélt - Akkor ketten leszünk a bolygó urai.

- Az enyém lesz, mivel hármunk közül én vagyok a legfejlettebb világ feje és én küldtem oda az első telepeseket - így a holografikus hölgy.

- Nem csak én, a fiam sem fogja hagyni, hogy ő és a népe a te alattvalóid legyenek. Ha kénytelen lesz fegyverekkel meggyőzni a maga igazáról én mellé fogok állni. A zinsui haditechnikai is olyan ám, hogy leesik az állad - mondta Dzsedefré Bellatrixnak.

- Éppen most mesélted, mivel járhat egy háború olyan technikákkal, mint amilyenekkel a világaink is rendelkeznek - förmedt rá Idriszen a férfira.

Bellatrix, mivel ismerte annyira a zinsui vezetőt, hogy legvégső esetben képes háború indításával érvényesíteni akaratát, így beszélt hozzá:

- Rájöttem mi lesz a legjobb megoldás! Nem akarsz lemondani az ottani fennhatóságodról, én pedig nem szeretnék háborúzni veled. Ketten leszünk Sakria urai és azt a részét, ami Idriszennek járna, elosszuk egymás közt.

- Korrektnek tűnik az ajánlatod, akkor hát megállapodtunk!

Miután a tárgyalás lezajlott Idriszen a testőreivel visszatért a saját űrhajójába, majd Dzsedefré is maga járművébe termett. Elindultak haza, ahol igyekeztek komoly tanúságként kezelni egymás történeteit.



Offenzíva

A Tatantin nevű planéta felszínén egymást váltogatták a tavak, az erdők és a városok. Az évezredek alatt olyan fejlett civilizáció épült ki, hogy a lakók maguk is elgépesített emberek voltak.

A bolygónak nem csak a felszínén laktak. A belseje is teljesen beépült, ahol a szuperfejlett génmanipuláció segítségével a lakók kereszteződtek a bolygó belsejében őshonos állatokkal, melyeknek természetes környezete teljesen átformálódott az ultramodern technológiáknak köszönhetően. Közeledve a planéta középpontja felé aztán a populáció is egyre változatosabb külsővel lett megáldva.

Az égitest a maga naprendszerében egy kék gázóriással, a Mardukkal együtt keringett, azt pedig egy ezer kilométeres, ikozaéder alakú űrváros, a Nibiru kísérte mesterséges holdként. Belsejében azok éltek, akik a Tatantinról vándoroltak el, mert a populáció növekedésére már csak ennek az állomásnak a megépítése volt a megoldás.

Egy alkalommal, egy hosszú hajú, ferdeszemű, holografikus mesterséges intelligencia - akit Argosznak hívtak és egész testét szemek borították - egyszerre tudott mindenhol jelen lenni Tatantin felszínén és belsejében, illetve az ikozaéder alakú állomáson, s így beszélt a lakókhoz, akik mind hallhatták:

- Sakria egy új világ, ahol tovább kell építeni a civilizációt. Akik elvándorolnak oda, azok új távlatok megnyitásával tudják bővíteni e világ nagyságát. Bellatrix az új világban egy új környezetet fog teremteni minden lakója számára.

- Én megyek! Ez a környezet olyan barátságtalan így, hogy minden be van építve - beszélt egy lila, tüskésfejű lakos a bolygó belsejében.

- A távoli bolygón erdők is létrejönnek, ha szeretnél természet közelben lenni, jelentkezz az útra - mondta Argosz, aki parancsoló hangnemre volt programozva, s külön-külön is tudott kommunikálni mindenkivel.

A felszínen egy robot, akinek csak a feje volt hús-vér, így beszélt a szemekkel teli hologramhoz:

- Itt, az épületrengetegben a falak mindenkit elzárnak egymástól! Unom már, hogy rengetegen vagyunk, mégis mindenki idegen a többiek számára. Most végre itt az alkalom, hogy más környezetben éljek.

- Élj a lehetőséggel, hogy új életet kezdj!

A bolygó és az ikozaéder uralkodója, Bellatrix egy olyan nő volt, aki már nagyon rég megszűnt létezni biológiai létformaként, de halálakor a személyisége fel lett töltve a számítógép rendszerbe és az óta is folyamatosan fejlődött, az ő irányítása alatt jött létre az a világ is, amelyet jelenleg uralt.

Az építkezéseket a magukat sokszorosítani tudó nanorobotok végezték. Így történt ez Sakrián is, amelynek az egész felszínét kristály borította, s Földünktől ezer fényévre keringett egy olyan csillag körül, amelynek a Taured nevet adták. A végtelenül apró szerkezetek egy olyan űrhajóval érkeztek a planétára, amelyet maga Bellatrix irányított, aki computeri-létformaként világa összes számítógéprendszerében jelen volt.

A nanorobotok a computerizált nő vezérlésével másolták önmagukat és a felszínnek a különböző pontjain erőműveket építettek, amik oxigént bocsátottak a légkörbe. Így aztán lehetővé vált a kémián alapuló gépek működése. Azok az anyagok szerkezetét - sőt olykor a halmazállapotát is - atomi szinten képesek voltak átalakítani. A teljesen kristályos felszín végül kék óceánná változott, három kontinenssel. Az ultrafejlett tatantini technológia lehetővé tette azt is, hogy a szervetlen anyagokból szerveset állítsanak elő, így a szárazföldek is benépesültek növényzettel.

Nibirun is szép számmal akadtak olyanok, akiket a ferdeszemű meg tudott győzni az elvándorlásról, hiszen az állomás belsejében a rengeteg zaj és gép felgyorsította életüket, hiányoztak a növények és az állatok, ezek következményeként pedig stresszesebbé vált az életük, az pedig sokukat elidegenítette a többi lakótól. A kivándorlók a rendszer két bolygója között, egy óriási űrhajóban gyűltek össze. Őket így utasította Bellatrix óriási, hologram arca:

- Ti, akik itt hagyjátok ezt a naprendszert, az új környezetben új ismeretekkel gazdagodva járuljatok hozzá az általam felépített civilizáció növekedéséhez, hogy ezzel magatoknak is dicsőséget szerezzetek.

Az egész naprendszert uraló hölgy Argoszt tette meg a kivándorlók vezetőjének, hogy őt szolgálva irányítsa az életüket. A jármű a rengeteg utassal, féregjáratot használva képes volt nagyon rövid idő alatt megtenni az elképesztően hosszú utat. A féregjáratok nem mások, mint olyan alagutak a téridőn, amik képesek összekötni a tér egymástól akár sok-sok fényévre eső pontjait is. Bellatrix nanorobotjai viszont képesek voltak mesterséges járatokat is létrehozni a telepesek hajójának a számára. A kivándorlók az átformált bolygónak a legnyugatibb, észak-dél irányba óriási kiterjedésű kontinensén telepedtek meg.

Egy távoli - szintén emberek lakta - bolygón, az Elüszionon a paloták kiválóan helyettesítették a településeket, ugyanis azokban élt a populáció úgy, hogy több generáció lakott egy fedél alatt. A nagy családok otthonai el voltak szórva a szárazföldet jelentő egyetlen, óriási erdőségben. Ezek lakói nem túl gyakran találkoztak egymással, s ennek hatására a látogatókat mindig nagy örömmel fogadták. Nem tettek másképp azzal a kissé duci, vörös hajú nővel sem, aki járta az égitest felszínét.

- Anyánk nem szeretne uralkodni a kivándorlókon, csak azt szeretné, hogy máshol is legyenek utódai. Az új bolygó, Sakria egy lehetőség arra, hogy akik itt hagyják Elüsziont a maguk uraiként új célokat találjanak, új dolgokat fedezzenek fel - mondta a vörös hajú, miközben együtt ebédelt az épület lakóival.

- Mi még elég fiatalok vagyunk, Minerva! Szívesen jelentkeznénk az utazásra - közeledtek néhányan a késői generációkból a duci látogató felé.

Akit vendégül láttak, máshol már kevesebb sikerrel járt, ugyanis így beszélt hozzá a család feje:

- Minden gyermekem és unokám nevében mondhatom, hogy maradni szeretnénk. Amire szükségük van, azt megadja nekünk az erdő.

- A csemetéitek ott is megkaphatják, amire szükségük van, a lényeg, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt - így Minerva, aki szeretve a törődést egy bölcsőt ringatott, melyben egy csecsemő aludt.

A bolygó lakóinak az öregedését képes volt megállítani a génmanipulációs tudományuk. A legöregebbek is csak úgy néztek ki, mint, akik a húszas éveik második felében jártak. Minerva az uralkodó parancsára felkereste a szárazföld összes palotáját, melyekből több-kevesebb sikerrel tudott kivándorlókat toborozni. Ez után a bolygó sarkvidékeit jelentő óceánokban merült alá, ugyanis ott is laktak ugyancsak egymástól távol eső palotákban. Ezekben az otthonokban a hölgy nagyon szívesen foglalatoskodott a gyermekekkel, akiket imádott. Ha tehette odahaza is minden idejét a velük való gondoskodással töltötte. A férfiak vadásztak, ugyanis ott mindenki tengeri élőlényekkel táplálkozott, a nők pedig a házi munkákkal foglalatoskodtak, s Minerva nekik is szívesen besegített, miközben győzködte a lakókat az elvándorlásról.

Elüszion úrnője, akit Idriszennek hívtak elsőként került a bolygóra, s önmegtermékenyítéssel szülte meg az első generációt, akik a génmanipulációnak hála, gond nélkül keveredtek egymással, hogy újabb utódokkal gyarapítsák a populációt. A királynő egy tisztáson gyűlt össze a kivándorlók tömegével egy óriási űrhajó előtt. Előttük állva egy emelvényen, így intézte szavait hozzájuk:

- Azért vagyok most veletek, hogy búcsút vegyek tőletek. Ti mind bátor férfiak és nők vagytok, amiért önként vállalva hozzájárultok ahhoz, hogy a világegyetem egy másik pontjára is eljusson az én vérem. Őszintén mondom, hogy büszke vagyok rátok! Tiszta szívemből kívánom mindannyiitoknak, hogy sikeresen boldoguljatok tőlem távol, új lehetőségek nyíljanak meg előttetek és leljétek örömötöket az új életben.

Az elvándorlók elkezdték elfoglalni helyüket a mögöttük álló űrhajókban. Lent a bolygó felszínén így beszélt a királynő az egyik fiához:

- Akik itt hagynak minket, azoknak te leszel a vezetője, Enkeládusz. Tiszteljétek a természet értékeit, ha már Bellatrix nem hagyta a bolygót természetes formájában, hanem átformálta emberi igények szerint - utolsó szavai közben a nő megsimította fia arcát.

- Tudom, hogy elvből nem vagy hajlandó tönkretenni más bolygót, de a népességnövekedés velejárója új világok meghódítása. Eddig is kötelességemnek tartottam, hogy tetteimmel a népünket szolgáljam és ezek után is így lesz.

- Mi ezt inkább úgy mondanánk, nem formáljuk át totálisan a természet évmilliárdos munkáját - nézett Minerva hol az anyjára, hol a férfira.

Enkeládusz csatlakozott társaihoz, s amikor mindenki elfoglalta helyét a computer-vezérelt, önműködő járművekben azok egy óriási űrhajóra szálltak fel, s az indult el velük a távoli bolygóra. A hosszú utazás nem telt eseménytelenül, a családok vezetőjük parancsára készültek az új életre és minden fontos tevékenységet közösen végeztek, hogy az új életükben is összetartóak maradjanak.

- Látom, örömmel gondoztok minden állatot - lépett a vezérnek kinevezett fiatalember a három gyermekéhez.

- Megszerettetted velünk az állatokat, apa - így a fiú, aki őzeknek adott enni.

- Mindig is velük együtt imádtál vadászni és minden más tevékenységet folytatni az erdőkben - ölelte át hátulról egy alacsony, fekete hajú nő Enkeláduszt.

- A munka felelősségre tanítja a gyermekeinket, Parvati - csókolta meg a parancsnok a hölgyet, majd így folytatta - Menjünk tovább, hadd önállósodjanak!

A két felnőtt kéz a kézben sétálva figyelte, hogy minden állatnak megvolt a maga helye, s az anyagok kémiai alapú átformálása segítségével természetes környezet is volt biztosítva a számukra. Az állatok a Földről lettek Elüszionra telepítve még a bolygó terraformálása idején, most pedig Sakriára is ugyanezen céllal vittek minden példányból párat Idriszen utódai.

A nagyon távoli, Asgard nevű csillaghalmazban keringett az óriási, Zinsu nevű gázóriás, ami köré három űrváros is épült. Ezek közül az egyik a gömb alakú Hawaiki volt, aminek belseje tele volt erdőkkel. A génmanipuláció által állatemberré vált lakói más emberi bolygókról származó kivándorlók utódai voltak, de az idő előrehaladtával természeti lényekké formálódtak, akiket nem igazán kötött le az űr. A gázóriás legészakiabb pontja fölött viszont ott lebegett a több tíz kilométeres gömbökből álló Valhalla. Ezen a helyen olyanok éltek, akik a másik két Zinsu körüli állomásról mentek új életet kezdeni. Valhalla egyik lakója, egy Fenrir nevű farkasember a gömbök mindegyikébe ellátogatott, s azokban tereken beszélt így a lakókhoz:

- Sakria egy olyan világ, ahol mindenki új célokat találhat magának, hogy ezzel gyarapítsa civilizációnk nagyságát. Mindenki, aki az új életet válassza lehetőséget ad magának arra, hogy dicsőséget szerezzen az által, hogy új ismeretekre szert téve érjen el újfajta sikereket az életben.

Fenrir szavai nem találtak süket fülekre: akadtak olyanok, akik jelentkeztek, hogy új életet kezdjenek. A farkasember a kalandok és kihívások szüntelen keresésében látta élete értelmét, kalandjairól pedig több művet is megjelentetett. A kivándorlók toborzását is egy újabb kihívásnak tekintette, s miután végzett Valhallán, a stadion alakú Milliók Bárkáján folytatta tevékenységét. A bárka egy olyan állomás volt, amelynek lakói több millióan voltak, és sokan a többi emberi világból származtak, míg mások odaszülettek. A génmanipuláció megállította őket az öregedésben, s mind rendelkeztek testükbe szerelt gépi alkatrészekkel, habár a tatantiniakkal ellentétben nem módosították emberi külsejüket.

- Más bolygókon láthatjuk a természet! Idegesítő, hogy itt minden mesterséges! - lelkesedtek azok, akik az emigráció mellett döntöttek.

- Űrcivilizáció tagjaiként sokunk szeret ellátogatni idegen naprendszerekbe. Sakrián adott lesz a lehetőség új világokat is bejárni - lelkesítette Fenrir a hallgatóságát.

A Milliók Bárkájából és Valhallából álló szövetség elnöke Dzsedefré egy szakállas, turbános, fiatal férfi volt. Az otthonában így beszélt a farkasemberhez, majd egy nála fiatalabb férfihoz:

- Kiváló munkát teljesítettél Fenrir! Gazdagon meg foglak jutalmazni azért, amiért hozzájárultál ahhoz, hogy hatalmam ne csak egy gázóriás köré terjedjen ki. Te pedig Loki irányítsd úgy az innen elvándorolt Sakrián élőket, hogy tetteikkel az én világom nagyságához járuljanak hozzá.

- Nekem lételemem, hogy olyan tevékenységeket folytassak, ami izgalmakkal jár - húzta ki magát a farkasember.

- Az emigránsok követni fogják a parancsaimat, apám - mondta a fiatalember az elnöknek.

- Ajánlom is, hogy érezzék, nekem teljesítenek szolgálatot az új otthonaikban.

Azzal elindult egy harmadik űrhajó is Sakria felé. A távoli bolygónak a legkisebb, középső kontinensén telepedtek meg az elüszioniak. Akik a gázóriás körülről érkeztek a keleti kontinensen telepedtek meg, ami észak-dél, illetve kelet-nyugat irányban is nagy kiterjedésű volt. Az új életet kezdők össze tudtak dolgozni vezetőik irányítása alatt. A tatantiniak és az űrvárosiak is élvezték, hogy közelebb kerültek a természethez. Eredeti hazájukban mind közömbösek voltak a többi lakó iránt. Itt viszont nem voltak épületrengetegek, sem végeláthatatlan falak, melyek közt egymástól elzárva éltek, így hát elkezdtek érzelmileg közel kerülni egymáshoz. Udvarral is ellátott otthonaikban fák biztosították a friss levegőt, ezért szívesen vendégeskedtek egymásnál. Az elüszioniak persze folytatták régi, megszokott életüket, számukra nem volt ismeretlen a természet közelsége. Az állatokkal való törődéshez ugyancsak hozzászoktak, így a magukkal hozott jószágokat el tudták osztani a planéta kontinensein és vizeiben.

Dzsedefré fia, Loki elzárkózva a többiektől, egy hatalmas palotában lakott. Egy alkalommal a hálószobája erkélyére ment, s a közeli, fás dombokat nézve beszélt egy teljesen emberi külsejű robotnőhöz:

- Odahaza apám felettem is uralkodott, de itt idővel nála is nagyobb úr lehetek. Ezek a kivándorló senkik, csak arra valók, hogy minden tettükkel engem szolgáljanak.

- Büszke lesz majd rád, hogy tőle távol is nagyon nagy emberré tudsz válni - mosolygott a robotnő, közeledve a férfihoz.

A fiatalember közelebb ment gépi kedveséhez, majd simogatni kezdte őt:

- Olyannak vagy programozva, hogy szó nélkül teljesítsd minden kívánságomat - a hölgy hasát dörzsölve folytatta. - A beléd szerelt termékenyítő gép által, utódokat szülsz nekem és a genetikai programozással megoldom, hogy azok is szót fogadva kövessék minden utasításomat.

- Arra is beprogramoztattál, hogy segítsem a növekedésedet - így a robotnő, akinek érzelmek híján vágyai sem voltak, csak azt tudta tenni, amire ura utasította.

Onnan távol, a Tatantin belsejéből származó tüskésfejű egyed zöldségeket termesztett a kertjében. Azokat szívesen fogyasztották Sakria más lakói is, ezért örömét is lelte a gondozásukban. Híre ment annak, hogy sokkal finomabbak, mint a laborban előállított zöldségek. Éppen a tökökkel foglalatoskodott, amikor megjelent Argosz, s így förmedt rá:

- A lakók mindegyikének kötelessége Bellatrixnak is szolgálatot teljesíteni.

- Hagy legyünk már a magunk urai! Tatantinon mindenkit és mindent ő irányít. Itt is függjünk tőle? - lett mérges a tüskés fejű.

- Ti nem azért vagytok itt, hogy elszakadjatok tőle, hanem, hogy gyarapítsátok a világát - így a sokszemű, ferdeszemű hologram.

Az a robot, akinek csak a feje volt hús-vér a felhők fölött száguldva élvezte a csendet és a friss levegőt, amikor Argosz e szavakat intézte hozzá:

- Azért jöttetek, hogy tovább építsétek a tatantini civilizációt. Ez tegye ki időtök jelentősebb részét.

- Mindenki unja már, hogy beleszólsz az életünkbe, mert Bellatrix dirigálásra programozott. Belőlünk nem csinál olyan engedelmes rabszolgákat, mint a sok, otthoni mesterséges intelligenciából. Nem fogjuk sokáig tűrni az állandó parancsolgatásaidat.

Argosz mindenkihez eljuttatta, hogy tekintsék kötelességüknek a gyarapodást, ami új városok alapítását teszi lehetővé. A tatantiniak hallani sem akartak a városiasodásról. Most, hogy jobban egymásra találtak új kapcsolatok is születtek és itt volt a lehetőség természetes úton létrehozni az új utódokat, klónozás helyett. A lakók sokszorosítására azért volt szükség, mert a túltechnizált világban való elidegenedés a szerelmet is kiölte sokukból.

Loki magas adókkal és kemény törvényekkel irányította saját népét, amit egyre nehezebben tűrt mindenki, mert egyre nagyobb takarékoskodással kellett beosztaniuk a fogyatkozó javaikat. A távoli űrváros elnökének fia viszont egyre inkább élvezte hatalmas vagyona gyarapodását annak ellenére, hogy a javak bizonyos része apját illette.

- Még soha életemben nem voltam ennyire gazdag! A következő lépés az lesz, hogy ezek a jött-ment senkik félni fognak tőlem - intézett Loki egy gonosz vigyort a robotnője felé.

- Tanácsaimat megfogadva el tudod érni, hogy apádnál is nagyobb légy.

- Nála nagyobbá fog tenni ez a sok nyomorult űrvárosi, arról tenni fogok.

A fiatalember robotkatonákat küldött a lakosok közé, akik folyamatosan járőröztek. Az otthonok mindegyikébe betértek és erővel vettek el egyre több mindent a megtermelt javakból, az ellenállókat pedig alaposan helybenhagyták. A tatantiniak ugyancsak megelégelték, hogy Argosz az életük minden területét szabályozta az által, hogy mindenhol jelen tudott lenni és arra is nagy gondja volt, hogy mindenki eljuttassa az általa megtermelt javak egy részét Bellatrixhoz. A két nagy kontinens lakói közül egyre többen pártoltak át Enkeláduszhoz, akinek elpanaszolták problémáikat. A fiatalember az otthonában így beszélt kedveséhez:

- Ezen a bolygón mindenki azt mondja, hogy én vagyok itt a legjobb vezető.

- Mert te nem sanyargatod az alattvalóidat.

- A tatantiniak és a Zinsu körüliek meg akarnak szabadulni Argosztól és Lokitól, vállalom a vezetésüket.

- Te már értél el sikereket az életben. Ha összedolgoztok, sikerrel járhat egy felkelés, de ígérd meg, hogy visszatérsz a családodhoz.

Enkeládusz vállalva a dühöngő elégedetlenkedők vezetését hadvezéri öltözékben - fekete turbán, fekete térdig érő felső és fekete bugyogónadrág - kezdte szervezni az ellenállást. Ahogy járta a bolygót, örömmel adott tanácsokat az elégedetlenkedő lakosoknak arról, hogyan készítsenek fegyvereket maguknak. Odahaza ő maga is szívesen vadászott, hogy mindig jó ételeket biztosítson a családjának, és ha kellett, képes volt keményen kiállni bárki mellett. Most is, mint mindig, kötelességének érezte, hogy tetteivel a lakosoknak tegyen szolgálatot. A zendülők először az észak-dél irányban nagy kiterjedésű kontinensen lendültek támadásba. Argosznak nem volt egy központja, ez pedig megakadályozta abban, hogy ki lehessen őt iktatni.

- Bellatrix olyanná tett titeket, hogy függjetek a csúcstechnológiáktól, mert így sokkal jobban tud irányítani titeket. Most, hogy gyakrabban találkoztok egymással, tapasztalhatjátok, hogy meg tudtok lenni a fejlett kütyük nélkül. A szabadságotok érdekében zúzzatok szét mindent, amin át Argosz hozzátok férhet - kiáltotta Enkeládusz a felkelőknek.

A lázadók mindenhol összetörték az Argoszt megjelentetni tudó eszközöket, amelyek más funkcióik miatt a mindennapi élet fontos részeivé váltak. Függetlenségük érdekében önmagukból is kivették a chipeket, annak ellenére, hogy azokkal hatékonyabban tudtak kommunikálni egymással. Loki rendfenntartóival szemben is ütközetre került sor. A Zinsu körülről származók és az elüszioniak különböző alapszínű, fekete kockás kendőkkel takarták el arcukat jelezvén, hogy háborúban álltak. Előbbiek a karjaikba szerelt kiengedhető puskákkal, utóbbiak pedig kézi lőfegyverekkel nyomultak előre, s elszántságuknak köszönhetően át tudták törni a gépkatonák sorait.

- Adjatok nekik! Zúzzátok szét mindet, hogy ne háborgassanak titeket és a szeretteiteket - kiáltotta a fekete ruhás Enkeládusz az elesett robotkatonákat összetörő feldühödötteknek.

A felkelők a Loki otthonát védő robotkatonákkal is szembe találták magukat.

- Mit képzelnek ezek, hogy szembeszállhatnak velem? - Loki az arcát narancssárga-fekete kockás kendővel takarta el, miközben figyelte, ahogy áttörték a védelmi vonalat, majd feje rádiójával az épület fegyverarzenáljának adott utasítást az ellentámadásra.

A zendülők közül néhányan bejutottak a palotába, s a hálószobába is be tudtak törni:

- Vége a rémuralmadnak, te gazember - mondta az egyik felkelő a palota lakója mögött felbukkanva.

- Inkább dögöljetek meg mind, minthogy idővel ne váljak apámnál is nagyobb úrrá - üvöltötte Loki, majd tüzelni kezdett ujjaiból kiengedett lövegeivel, s robotnőjére is ráordított - Támadj vissza! Te is ugyanúgy szolgálsz, mint a többi nyomorult féreg!

A hálószobába bejutott Enkeládusz is két társával, akik likvidálták a robotnőt, majd parancsolóját is célba vették. A megbuktatott vezető ellen tudott állni a tűzpárbajnak végül űrhajóba szállt és elmenekült. Amikor visszatért apjához, így beszélt hozzá, annak otthonában:

- Odaveszett mindenem! Hatalmas úr lehettem volna, most pedig kénytelen vagyok itthon élni, mert ha visszatérek biztos, hogy megölnek.

Dzsedefré dühös szavakkal ütötte pofon fiát:

- Miért nem tudtad inkább motiválni a kivándorlókat arra, hogy engem nagyobbá tegyenek? A legújabb értesülések szerint, most el akarnak szakadni tőlem is, de ezt nem fogom annyiban hagyni.

Az űrvárosokból álló szövetség elnöke aktiválva feje rádióját szervezni kezdte géphadseregét. Eközben asszonya a saját feje rádiójával vette fel a kapcsolatot minden lakóval, készítve egy gyors közvélemény kutatást.

- Az űrállomáson senkinek sem tetszik, hogy a közelgő háború nagy kiadásokkal jár - mondta az elnöknek az asszonya.

- Engem most az érdekel, hogy akik Sakrián élnek az én alattvalóim maradjanak.

Bellatrixhoz is eljutott Argosz megsemmisítésének a híre, s dúlt-fúlt a saját világában. "Mit képzelnek ezek, hagyom, hogy egy külön világ legyenek?" - jártak a haragos gondolatok a fejében, miközben új katonai gépek épültek, hogy megtarthassa hatalmát. Az otthontartózkodó Enkeládusz így beszélt Parvatihoz, miután gyermekeik nyugovóra tértek:

- A lakosok azt akarják, hogy a magunk urai legyünk, de Dzsedefré és Bellatrix nem fogják hagyni, hogy elszakadjunk tőlük. Ebből háború lesz!

- Tudom, hogy képes vagy őket a győzelemre vezetni, majd hazatérni hozzánk. Ha ennek vége együtt neveljük a gyermekeinket - simította meg a nő kedvese arcát.

A két világból érkező hadiűrhajók idővel megérkeztek Sakria fölé. Az önműködő repülő masinák alászálltak a felszínre és bombázni kezdték a fontos épületeket. Az ellenállás szintén önműködő légvédelmi lövegekkel válaszolt a támadásra, s sikeresen kilőttek több szerkezetet. Ez után teljesen gépekből álló, szárazföldi csapatok is megjelentek szerte a planétán, melyek nem ismerték a terepet, így rájuk tudtak lesből támadni az erdőkben otthonosan mozgó felkelők. A nagyobb harci gépek számára aknákat is telepítettek a földbe, s azokra érve felrobbantak.

Dzsedefré és Bellatrix is kapott értesítéseket a veszteségekről és hatalmuk megtartása érdekében újabb egységeket küldtek.

- Leckéztesd meg azokat a büdös senkiket, hagy legyek megint naggyá - mondta apjának Loki.

- Elfelejtheted, hogy visszakerülsz a bolygóra! Te már bizonyítottad, hogy nem vagy alkalmas egy világ vezetésére - így a szakállas elnök.

- Ez nem lehet igaz, ha nem leszek hatalmasság, nem lesz értelme az életemnek - siránkozott a megbuktatott vezető.

- Hallottad atyánkat! Törődj bele, hogy a te álmod is romba dőlhet - mondta Lokinak egy hölgy.

Mindkét világból újabb hadiűrhajók érkeztek, s az új harci egységek megjelenése miatt a felkelők kezdtek vesztésre állni. Vezérük egy erdei tisztáson tárgyalt társaival.

- Mi túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy győzzünk hiába a lelkesedés - így az egyikük.

- Nem rendelkezünk olyan komoly fegyverarzenállal, mint Bellatrix és Dzsedefré. Ha elbukunk, azt nagyon meg fogjuk szívni - mondta egy másik.

- Ismertek! Tudjátok, hogy bármire képes vagyok azért, hogy szabadok legyünk és a gyermekeink velünk együtt nőhessenek fel egy jobb világban - beszélt Enkeládusz.

A zendülés vezetője üzenetet küldött anyjának, hogy mi történt Sakrián.

- A sakriaiak fel akarnak szabadulni Bellatrix és Dzsedefré uralma alól, de túl kevesen vannak ahhoz, hogy győzzenek. Enkeládusz az én támogatásomat kéri - mondta a palotájában Idriszen Minervának.

- Dzsedefré az én gyermekem! Ne háborúzz ellene!

- Amikor elküldtem a Zinsu köré, hogy alapítson ott egy új világot, azzal engedtem el, hogy a véremet juttassa el máshová. Akik vele tartottak, azoknak engedtem, hogy tőlem függetlenül járhassák a maguk útjait, mert az már az ő életük.

- Jó messzire küldted! Pedig neki is, mint a többi gyermekemnek imádtam gondját viselni - beszélt mérgesen Minerva.

- Enkeládusz és Parvati is a testvéred! Meg kell értened, hogy ők sem akarnak függni idegen hatalmaktól - így az uralkodó, majd egy fiúgyermeke felé fordult - Abzu! Köszönöm, hogy vállalod az öcséd megsegítését. Tedd világossá az unokám és Bellatrix számára, hogy nekik sincs joguk rendelkezni más világban élők sorsa fölött.

- Addig nem jövök haza, míg nem verem szarrá a csapataikat. Olyanok is elvándoroltak innen, akik az óceánjaink fenekein éltek, szívesen támogatom őket az új életükben is - mondta a fiatalember.

Abzu a szárazföldről és a vizek alól is választott társakat magának, s úgy indult a felkelők megsegítésére. Azokkal együtt beszélte át a stratégiát, mivel az elüszioniak - ellentétben a másik két világ lakóival - hittek abban, hogy az emberre szükség van az élet minden területén, nem lehet gépekkel és mesterséges intelligenciákkal pótolni.

Amikor az elüszioni óceánok ura Sakria fölé ért, az űrben folytatódott az ütközet. A duci, turbános fiatalember számítógép-vezérelt űrhajói megtámadták a másik két világ nagy hajóit, melyek félkört kezdtek képezni a jövevények köré.

- Nézd! Bekerítenek minket! - mondta a jövevények parancsnokának egy másik fiatalember.

- Pont erre számítottam! Körülvesznek minket, most tüzeljenek, akik a szélen vannak.

Az elüszioni alakzat szélső hajóinak parancsnokai utasítást adtak az ellentámadásra. Mindkét fél űrhajóiból lövegeket engedtek elő először, majd repülő járművek is előszálltak, hogy megvívjanak egymással. Abzu gyorsabb és jobb manőverre képes gépei több ellenséges masinát tudtak kilőni, mint ahányat azok vesztettek. Amikor már sikerült szétbombázni Dzsedefrének és Bellatrixnak is az egyik hajóját, így kérdezte Abzut a mellette álló társa:

- Nem szállunk alá a bolygóra?

- Itt maradunk az űrben! A támadással felcsaljuk a bolygón tartózkodó egységeket.

A tatantini és zinsui hadiűrhajók computerei felhívták a szárazföldi egységeket is az űrbe és az elüszioni masinák azokkal is csatázni kezdtek. Abzu parancsára hátrálni kezdtek a nagy hadiűrhajók, s azokat követték ellenségeik. A felkelőket segítő űrhajók különböző méretű ágyúkat eresztve elő magukból lőtték ellenfeleiket és repülő egységeiket. A csata végül az elüszioniak győzelmével zárult, Sakria függetlenné vált és mindenki visszatérhetett az otthonába. Enkeládusz épp a gyermekeivel társasjátékozott, amikor megjelent az anyuka és így szólt:

- Gyertek, kész az ebéd!

- Ne már! Még nincsen vége a játéknak - siránkozott a két fiatalabbik.

- Fogadjatok szót anyátoknak! Ha ettünk, akkor folytatjuk - mondta az apuka kedvesen, de úgy, hogy érződjön szavainak a súlya.

- Most egész Sakria hősként ünnepel, olyan büszke vagyok rád - csókolta meg a családanya kedvesét.

- Öröm lesz látni, ahogy gyermekeink is meglelik a saját útjukat - simította meg a családfő az asszonyát.

Az égitest minden lakója nagy örömmel talált magának új célokat a függetle


Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el